Lombik

Végiggondoltam, 5 olyan párt ismerek személyesen, akiknek lombikbabájuk született. (persze valószínűleg sokkal többet, de ötükről biztosan tudom).
Első ilyen (és egyben hozzám legközelebb álló) pár a barátnőm bátyja és felesége. Éveken keresztül figyeltem ahogy küzdenek a babáért. Hormoninjekciók tömegével, inszeminálásokkal majd lombikkal. Két gyönyörű és egészséges kislányuk született, mindkettő "segítséggel".
A második pár anyukám szomszédjában lakik. Náluk nem tudom ennyire pontosan nyomon követni, de valószínűleg hasonló "karrier" után egy gyönyörű ikerpárnak adtak életet.
Harmadik a dévényes gyógytornászunk, aki hármasikrekkel gazdagodott ilyentén.
A negyedik és ötödik pár pedig a volt fősulis csoporttársam.

Szóval mint mondtam, részletesen csak az első párnál tudom a történetet (és biztos sok-sok apró részletet nem is ismerek), de valószínűleg mind az öten elmentek a legvégsőkig, hogy babájuk legyen. És lett is. Hálistennek.

És most a napokban tudtam meg azt is, hogy az öt párból kettőnek (legalábbis ezidáig kettőről derült ki :)), amikor már teljességgel lemondott arról, hogy spontán módon babájuk legyen, sőt, nemhogy lemondtak, de mindannyian elégedettek voltak, és megkaptak mindent amit remélhettek az Élettől, baba került a pocakjába. Csak úgy. Egyszerűen. Minden teátrum nélkül.
Most erre mit mondjak? :)
Szóval gyerekek. Tényleg az van, hogy MINDEN lehetséges. Egyetlen dolog ami határt szab a Határtalannak az mi magunk vagyunk.
Eszembe jutott egy kedves történet. Amikor egy pár örökbe fogadott tőlünk egy kisgyereket az örökbe fogadást intéző szakember mesélte, hogy előfordul, hogy az örökbefogadás után az anyukának megindul a teje. Csak úgy. Minden teátrum nélkül. Kell.

Ezzel a kis gyertyalánggal szeretnék MINDEN kedves olvasómnak, barátomnak nagyon BOLDOG új évet kívánni. Azoknak is akik a reménytelenben reménykednek és azoknak is akik minden megadatott.
Mert hiszem, hogy mindannyian egy piszok nagy mázlisták vagyunk, hogy mindezt megélhetjük.

♥

Karácsony

Bevallom, János minden évben elkényeztet Karácsonykor. (tulajdonképpen mindig kényeztet, de Karácsonykor plánede).
Azonban egy ajándékával sem ér fel az a gesztusa, ahogy elviseli Édesanyámat 3-5 napon keresztül az ünnepek alatt.
És ezzel most nem az ajándékait szólom le, nekem elhihetitek:)
Köszi Édes:)

Instant leves

Nos, helyzetileg mindhárman hót' gethesek vagyunk.
János indított múlt héten, szombatra Beni is belázasodott, én meg most vagyok a csúcsponton óje.
Emellett intéződik a szandi nappalra, éjszakára meg a sín.
A szandiról a méreteket már levették, majd egyszercsak kész lesz (dongalábas cipészbácsi), Szabolcsnak meg kösz, hogy közbenjárt, meg Ancsinak is, hogy közbenjárt a Szabolcsnál...mi mán' egy csudálatos család vagyunk így együtt gyéérekek...:)
A sínt meg holnap jönnek méretezni, ehhez be kell gipszelni megint a Benő lábát, majd azt a formát elvinni és abból öntik a műanyag sínt. Szegény Benőnek, majd jól el kell magyarázni a dolgokat, gondolom nem fog repesni az ötlettől.
És addig meg míg ezek elkészülnek csudálatos ötletet kaptam. Mivel a sírógörcs elkapott ahányszor a Beni lábára néztem, ugyanis látványosan elkezdte megint behúzni a heg (is) a lábfejét, így éjszakára is szandiban alszik, méghozzá kacsalábasban, ez nyújtja a heget, máramennyire...evvan, szurkolunk, hogy a sín hamar elkészüljön, meg szorítunk, hogy jó is legyen, ugyanis erre nincs semmi garancia.
Másfelől erősíteni kell a peroneust. Ez az izom a lábszár elején található, és mivel a Beninek befelé-lefelé állt a lába ez az izom nála igencsak túlnyúlt. Ez felelős azért, hogy fel tudjuk emelni a lábfejünket.
Erre két módszert dolgoztam ki:
-egyfelől motorozunk, ugyanis ez a félig guggoló helyzetben való motorhajtás pont ezt a kis finom mozgást követeli meg.
-másfelől minden nap többször integetünk bal lábbal az összes családtagnak, rokonnak, ismerősnek, szomszédnak, kutyának és százlábúnak név szerint (még jó, hogy ilyen sokan vagytok...) :) (várok további ötleteket, mindenre vevő vagyok, peroneus-torna ügyben)
no, hát ez van, szegény ember vízzel főz, ezért a cím is.
Jah, és hát a menetrendszerű karácsonyi gépszíj elkapott, úgyhogy Boldog, Békés Karácsonyt Kedves Mindnyájatoknak!
Puszi, majd egyszercsak jövök:)

Szössz

Ma amikor a Béres cseppet adagoltam észrevettem, hogy ha közelebb tartom a folyadékhoz az üvegcsét gyorsabban csepeg. (ezt biztos tanították nekünk fizikából, miszerint az azonos az azonost keresi, de nekem nagy felfedezés volt.)
Mintha az a pici kis csepp rohanna a nagy ölelő tenger (2 deci víz) karjaiba.
Jó volt ezzel szórakozni (egyrészt mert GYESen vagyok oszt' úgy ráérek, hogy ihaj) másrészt meg ti jutottatok eszembe Barátaim, akik tartjátok bennem a lelket.
Szóval látjátok, a Béres csepp is megmutatja, hogy miért néztek, írtok és gondoltok rám, és én miért nézlek, írok és gondolok Rátok minden nap.
Az azonosságunk húz és tart össze minket, egy olyan őselem, aminek nem számít, hogy az egyikünk Béres csepp a másikunk meg csapvíz.
És én ettől most boldog vagyok. :)

FélELEM

Hogy mitől félek? Nem, nem attól, hogy a Beninek csámpás marad a lába.
Ez egy testi dolog. Ha nem lenne csámpás, akkor lehet, hogy kancsal lenne, vagy görbe lenne a háta vagy kajla a füle.
Én nem ettől félek.
És nem is attól, hogy a későbbiekben tönkremegy a térde a csípője vagy a gerince. Hogy sánta lesz vagy púpos. Ezek azért nem félelmetes dolgok számomra, mert bízom abban, hogy a XXI. században, amikor állatokat klónoznak és növények génállományával manipulálnak, arcokat varrnak fel, hímvesszőkből csinálnak vaginát és fordítva akkor nem okozhat ekkora problémát egy csámpás láb. Akkor biztosan van orvosi megoldás, ha nem Magyarországon akkor valahol máshol a Világon.
Az én igazi félelmem az, hogy őt csúfolni fogják az oviban meg az isiben. Elég banális, nemde? Pedig tényleg ettől félek.
Mert (számomra) ez a csúfolódás meg kirekesztés az, ami igazán meghatározó a személyisége alakulásában. Ez egy olyan tényező amivel nem tudok mit kezdeni, nem tudom őt megvédeni. Amit tehetek, az az, hogy az ovi előtt a lehető legjobban "normalizálom" a lábát.
Én attól félek, hogy másodlagosan lesz fogyatékos. Tehát nem a lába, hanem a személyiségének alakulása miatt aggódom.
Hogy torzul az önértékelése és egyik lehetőségként túlkompenzálja a dolgot és egy macsó nőgyűlölő vagy másik lehetőség, hogy egy szende kisegér lesz, aki még a saját árnyékával sincs tisztában. Attól félek, hogy nem lesz boldog. Nem azért mert csámpás, hanem, mert olyanná torzul belül, aki mellett nem jó lenni. Aki állandóan kesereg vagy állandóan hetvenkedik.
Aki segítséget kér és ELvár akkor is, amikor azt a dolgot maga meg tudná csinálni. Aki életképtelen, mert utálja az életét, és azt, amivé lett.
Nem tudok erre felkészülni de nem akarom ezt átélni.
Tudom, hogy Beni már most más, mint a többi gyerek. Mert olyanokat tapasztalt és élt át, amit más vele egykorú társa el sem tud képzelni. És nem akarom azt, hogy azok, akik nem látják meg az értékeit, csak a lábát, azok mondjanak ítéletet felette. Olyan ítéletet, ami igazságtalan és megnyomorít. Most ő még"védett". Elsősorban általam. De nem tudok egész életében pajzs lenni. És nagyon nehéz elengedni őt így, ezzel a tudattal.
Elsősorban azért, mert ő az én fiam, a szemem fénye és szeretném, ha igazán boldog lehetne másodsorban meg azért, mert tényleg le akarok számolni a lelkiismereti szörnyetegeimmel.

Ami láthatatlan

Igen, jól érzitek. Nincs bennem az a felhőtlen öröm, ami elvárható lenne. Hiányzik a kőlegördülés, a repkedés és a madárcsicsergés.
Lucának azt írtam az előbb sms-ben, hogy a "szabadságot is szokni kell."
Ezt érzem. Tudom, hogy jobb lesz, tudom, hogy jó lesz, de egyenlőre nagyon félek. Félek attól, hogy belebukok (ismét), hogy nem tudok segíteni a Beninek annyira, mint amennyire igényelné.
Tornáztatni kell, de nem tudom, hogy jól csinálom e. Hogy elég-e/szakszerű-e úgy, ahogy csinálom.
Luca sokat írt a kapcsolatfüggőségről. Arról, hogy valaki benne marad a szar kapcsolatban csak azért, mert fél váltani.
Picit így érzem magam. A régi biztos volt, megvoltak az oszlopok és a hidak. Tudtam, hogy amit tehettem, megtettem. Most meg kicsit zuhanósnak érzem az egész helyzetet. Mintha éppen abban a pillanatban fényképeztek volna le, amikor a lábaim az égnek néznek egy jeges úton, én meg meglepett szemekkel nézek körbe. Ez a fénykép vagyok most.
Le kell még esnem, bőgnöm is kell, mert lehorzsoltam a tenyerem, és majd aztán megtalálom a fix pontjaimat, meg az oszlopokat, hogy újrainduljon az egész.
Csak ezek most még nincsenek meg.
Nagyon nehéz kilépni az előző műtét kudarcának az árnyékából. Nehéz azt elhinni, hogy ennek más lesz a vége. Remény van, a hittel meg még hadilábon állok.

Ami látszik

Tegnap megszabadultunk a csizmától. A vártnak megfelelően eléggé csúnya a gipsz alatt a Beni bőre. A lábujjai gombásak, szinte az egész talpáról lejött a bőr, a lábszára gyufaszálnyi.
A hegek még sebesek itt-ott.
De nagyon szépen egyenesen áll a lábfeje. Cipőben lépeget is, igaz, kissé sántikálva, mellélépősen, de halad.
Éjszakára sínt kell(ene) viselnie, ami tartja a lábát, de az ünnepek miatt ebből idén már nem lesz semmi. És speciális szandit is írtak neki receptre, ami szintén zenész. Picit olyan ez a helyzet, mintha egy 6 dioptriás szemüvegesnek azt mondanák, hogy oké, most várjál az ünnepek miatt csak 1 hónap múlva fogsz látni. Ezért elhagyottnak érzem magunkat. Mindenki tudja, hogy ez így nem jó, csak Beni nem az ő gyerekük. Az ő gyerekük a fa alatt várja őket, és nekik ez fontosabb mint az én gyerekem. Amit ép ésszel megértek, de érintettnek lenni benne nem egyszerű.
Jah, a gyógytornászok természetesen szabadságon, mind a kettő.
Mély víz, mély érzelmek, fájdalmak, félelmek. Ez az ami látszik.
Ami láthatatlan arról meg majd a következő bejegyzésben.

Pátoszkodás

Hát eltelt gyerekek. Még egyet kell aludni és vége (reményeim szerint) a legutolsó gipszes időszaknak.
Közhely, de sokkal nehezebbre számítottam. Beni nagyon megkönnyítette a dolgunkat. Nagyon komolyan és (nem tudok jobb szót) teljes felelősséggel viselte a gipszét. A mi örökmozgó kisfiunk nem hisztizett, hogy nem tud kiszállni a (sosem használt) babakocsiból, hogy szaladgálgasson a hóesésben a többi gyerekkel. Nem nyávogott, hogy 2 hétig gyakorlatilag egyáltalán nem mozoghatott szabadon, nem ordított, hogy aztán pedig csak négykézláb tudott közlekedni.
Jelen pillanatban táncol, szalad, forog, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy bazinagy gipsz éktelenkedik a lábán.
Szóval letelt. A szülőágyon azt mondtam, hogy "Doktor úr, azér' ezt holnap nem vállalnám be újra". Akkor az orvos azt mondta, hogy "nem is kell anyuka".
Most azt mondom, hogy nemhogy holnap, de soha többet nem akarom ezt bevállalni. Meglátjuk az orvos (és Isten) mit mond nekem erre.

Ui: Indul a második menet. Hajrá ÉLET!

Ui 2: Luca, remélem nálatok is. Holnap megyünk Kozármislenybe, mer' mi bírjuk a fejetlenséget.

;)

Ajándékozás nálunk

Pár éve rájöttünk a Jánossal, hogy egy hosszú távú kapcsolatban leginkább az élményajándékok működnek.
Mert akármennyire szeretettel vesszük a párunknak az 5 pár zoknit Karácsonyra, ha igazán végiggondoljuk a dolgokat, akkor ezt a zoknit/cipőt/pulcsit/öltönyt/pizsamát akkor is megkapta volna, ha éppen nincs Karácsony vagy a szülinapja, egész egyszerűen azért mert szüksége van rá.
Ha viszont nincs szüksége rá, akkor meg minek? Valószínűleg akkor a szekrény mélyén fog porosodni ítéletnapig, esetleg jövőre oda lehet sózni valakinek. (Növelve így az ablakon kidobott pénzmennyiségünket, és a felesleges vásárlások számát).

Szóval megegyeztünk, hogy ha csak tehetjük élményekkel ajándékozzuk meg a másikat. Ilyen módon volt már thai masszázs (igazi thai lány közreműködésével, erre az ajándékozásomra vagyok a legbüszkébb az eddigi életemben), csontkovácsolás, élményfürdő, közös mozi, koncert, kirándulás stb.
Ezek olyan dolgok, amikre az ember normál esetben azt mondja, hogy basszusdejólenne, de...
Nohát, erre való a Karácsony, hogy ne legyen de. És sokkal maradandóbb, mint egy kötött pulcsi. Ez egészen biztos.
(jó, könyvet azért minden évben adunk egymásnak, már csak azért is, mert évközben inkább könyvtárba járunk, szóval van időnk kifigyelni egymás vágyait:) )

Mer' engem a dícséret éltet...

Komolyan mondom nem gondoltam, hogy a házi sajt receptemnek ekkora frenetikus (3 hozzászólás) sikere lesz:)
Engem gyerekek a siker hízlal (csak győzzek eleget tornázni). Így megosztom veletek csodálatos konyhatündérségem második mementóját (amely 5 rendkívül bonyolult műveleti fázisból áll), íme tehát a :


HÁZI MASCARPONE

1. Végy egy 900 g-os (vagy két 450 g-os) 20%-os tejfölt.
2. Borítsd bele (összekeverés nélkül) egy szűrőbe behelyezett textilpelusba
3. Tedd a hűtőbe, úgy, hogy legyen alatta egy edény, amibe bele tud csöpögni
4. Várj 4 napot.
5. Használd fel a bolti mascarponéhoz hasonló módon.

Mi tiramisut szoktunk belőle csinálni. Egyáltalán nem lehet érezni az ízén, hogy nem igazi mascarponéból van. És egy jó kis tejfölakciót kifogva a sajt árának töredékéből megúszható a dolog.

(Ui. ezt a receptet viszont a neten bóklászva találtam. Nem esküszöm meg rá, de azt hiszem White Lady blogjában. Ha nem, akkor meg máséban, kösz!.)

Konyhatündi

A főzéssel egész furcsa a kapcsolatunk. Minden nap kotyvasztok valamit. (Persze ez nem volt mindig így, voltak idők, mikor hetente egyszer főztem, legtöbbször hideget ettem és hallucinogénekért gyorséttermekbe jártam).
Na, ennek a korszaknak vége. Nem is hiányzik. Szeretek főzni...ha bizonyos kritériumokat tarthatok. Ilyen például, hogy ne tartsanak tovább az előkészületek 5 percnél, ne kelljen folyamatosan a tűzhely mellett állni ill. ne legyen az ételben káposzta (Férj).
Állítólag nem főzök nagyon rosszul. Általában érzésből, sokszor hasraütésszerűen alkotok.
Nem szoktam olyan (számomra hülyeségekkel) bajlódni, mint pl. a szilvásgombóc, amikor tök finomakat lehet kapni viszonylag olcsón. És, ha valaki 1 hónapja azt mondja nekem, hogy otthon SAJTkészítésbe kezdek, hát biz' Isten mentőt hívok hozzá (minimum).

Nade, soha ne mondd azt hogy soha.

Házi sajt (mozzarella-szerű állagra lehet számítani.)

A tetszőleges mennyiségű HÁZITEJ-et, egy lábasban felteszed melegedni (én 2 l-ből csináltam, abból egy kb. kétmaréknyi mennyiségű sajt lett).
Amikor forrás előtt áll a tej (tehát még nem forr) akkor LITERENKÉNT 1 evőkanál sót és 1 evőkanál 20% ételecetet löttyintesz bele. (ekkor már elzárod a tüzet). Megkavarod (egyből pelyhes lesz).
Majd a keveréket egy szűrőbe beletett textilpelusba/függönydarabba öntöd.
Megvárod míg jól lecsepeg, kb 2 nap, és jóízűen elfogyasztod.

Én ízesítettet csináltam, (az ecettel, sóval egyidőben szórtam bele mindent) méghozzá fokhagymát nyomtam bele meg lilahagymát szeltem bele meg egész köményt tettem bele. (ezt mindet egy sajtba. Finom lett.) És tulajdonképpen az ízesítés teljesen egyénre szabott lehet. Biztos finom kaprosan, vagy apróra vágott bazsalikommal vagy erőspistával (modernül csilivel) etc.

Az egész művelet kb. 10 perc (se).Finom, házi.
Ajánlom.

(Nem bóklásztam a neten recept után, nekem ezt a nővérem tanította, aki nem tudom honnan tanulta. Szóval elképzelhető, hogy fenti receptet valaki már sajátjának tudja. Annak is kösz.)

Kettős mérce

Tegnap jött a fejembe ez a téma. Azóta többé-kevésbé ott is ragadt.
Tudjátok, ez az a dolog, mikor nem ugyanazzal a rendszerrel nézed/ítéled a mások ill. magad cselekedeteit.
Példát mondok, mert ez így nagyon elszállt.
Egyszer nagyon régen összeveszett két barátnőm. A veszekedés oka egy fiú volt. Egészen pontosan az történt, hogy 'A' lány járt egy fiúval, de a fiú titokban összejött 'A' lány barátnőjével ('B'-vel).
Későbbi info-k alapján kiderült, hogy a fiú elég sokáig csapta a szelet 'B'-nek, úgy, hogy közben mindketten tudták, hogy 'A' képben van. Aztán egy szép nap 'B' és a fiú bevallották 'A'-nak, hogy szeretik egymást.
Én ott voltam ennél a jelenetnél, 'A' pártjára álltam, és azt találtam mondani 'B'-nek, hogy egy barát ilyet nem csinál. Ezzel vérig sértettem őt. Olyannyira, hogy amikor a fiú már régen nem csapta a szelet egyikőjüknek sem, akkor 'A' és 'B' kibékültek, összejártak, de nekem 'B' nem "bocsátott" meg. Igazából (az én felfogásomban) nem is volt mit megbocsátani, mert én ezt tényleg így gondolom a mai napig. Aki a barátja/testvére/anyja pasiját elszereti az (számomra) se nem barát se nem testvér se nem gyerek.
A kettős mérce meg úgy jön ide, hogy igazán cifra lenne ezek után, ha én valamelyik barátnőm pasijával jönnék össze (persze szigorúan teoretikusan, mert nem szándékozom más vizekre evezni, ha már egyszer megtaláltam a saját óceánom:) )
Szóval vicces olyan szitukat látni, mikor panaszkodik valaki a férjére, hogy az anyjával susmorog, majd amint kidühöngte magát a férjnek, és lehordta a sárga földig felhívja a saját anyját, hogy elmesélje "bánatát".
És vicces olyan emberektől nevelési tanácsokat elfogadni, akik saját maguk nem rendelkeznek ivadékkal, soha nem voltak mégcsak hasonló helyzetben sem, de a másikat meg- és elítélik.

Olyan ez, mintha mindent meg lehetne magyarázni kétféleképpen. Mintha a dolgok egyszerre lennének feketék és fehérek, és csak attól függ, hogy a feketét vagy a fehéret veszed elő, hogy ez mással vagy magaddal történt-e.
Felesleges. Magunk felé és mások felé is.
Mert a végén úgysem miénk az utolsó szó.
Megítéltet(T)ünk.

Diplomácia

"Édesanya, nagyon finomat főztél!....csak nekem nem ízlik..:D"

Kedves Mikulás és Jézuska

Kedves fent említett illetékesek!

Úgy döntöttem, hogy segítek nektek kicsit az ajándékválasztásban. Természetesen nem kötelező ezek közül választani, sőt ajándékot adni sem. Mert mi mindenkit így is nagyon szeretünk.

Alapvetően Benedek traktor lázban ég. Tehát bárminemű traktoros játék, kép, tárgy, könyv tuti nyerő ötlet neki.
Én a következő dolgokat nézegettem mostanában:

- 3, 4 esetleg 9 darabos puzzle (állatokról, vonatokról, traktorról stb.)
- nyomda, nyomdapárna
- diafilm
- mesekönyv, lapozó
- farm, állatokkal (pl. IKEÁban van tök jó)
- textil zöldségek (szintén IKEA)
- fa játékok, favonat stb

Tőlünk egy nagy távirányítós excavatort és egy traktoros könyvet kap. Anyukámtól pedig egy favonat készletet (állomás, ház stb.)

Jah, ruhanemű is jöhet bátran, elsősorban anorák, vastag pulcsi, vastag gatyó, ilyenek (de ezeknek amúgy nem fog más örülni, csak én...:D). (98-104)

Csók:)

#&#@#&>

Ma délben jól odaütöttem Beni műtött lábát az ajtófélfának. Ez önmagában nem lenne gond, mert ugye 3 kg gipsz ékesíti azt, ám a lábujjai szabadon vannak.
Szegénykém, nincs elég baja, még egy ilyen vadbarom anyát is ki kell bírnia...

Az aktivista

Kiscsaládommal egy elég kétes környéken lakunk. Persze, minden tömbnek megvan a saját hülyéje, kukása, büdöse, bagósa, kisgyerekese, ordibálósa és hajnalban húsklopfolósa.
Itt sincs ez másként. Csak ez a szokásosnál is rosszabb környék (egy picivel). Régen bányászlakások voltak ezek, és hát a bányászok tudvalevőleg az ország minden tájáról ideérkezett hmmm, hogy is fogalmazzak "szubkultúra". (Ezt bizonyítandó, mikor 3 éve elkezdtem kertészkedni az erkélyünk alatt kb. 10 köbméter szemetet szedtem össze, és azóta is minden ásásnál előkerül vagy egy pálinkásüveg vagy egy méter dróthuzal, törött cserepek, csempék stb.)
Persze a bányák bezárása óta sok idő eltelt, és itt is "hígult" az állomány, de azért, ha egy őstatainak elmondom az utcánk nevét, az a minimum hogy felhorkant.
Én szeretek itt lakni. Olcsón jutottunk egyedi fűtésű lakáshoz, ami viszonylag normális elosztású stb.
Megszoktam már az embereket is, így maximum egy szemöldökráncolás a válaszom arra, ha december 25-én reggel 7 órakor Bódi Guszti és Bódi Margó átordibál a szomszédból, hogy aranyeső hulljon ránk. (mondjuk én leginkább egy jó kiadós havazást kívánnék Karácsonykor, de ha arany hát arany, ki vagyok én, hogy megmondjam...)
Megfigyeltem viszont, hogy minél "kétesebb" környéken járok, annál világosabb van. Nem azért, mert az utcagyerekek kevesebb égőt csúzliznak ki, hanem azért, mert így Karácsony táján egyre inkább megszaporodnak a kivilágított ablakok.
Megmondom őszintén, hogy én nagy suttyó paraszt révén nem igazán rajongok a kínai zenélős villogós füzérekért. Főleg nem uszkve két hónapon keresztül. Szerintem nagy pénzkidobás ez, amiért ráadásul majd később nyújtják be a számlát. Elég kellemetlen (szerintem), ha a karácsonyi nagy kiköltekezés után január-februárban még egy horribilis villanyszámla is beérkezik. (Mondjuk van olyan, akit ez nem igazán zavar, mondjuk például azt, aki már fél éve amúgy sem fizetett).
És mellesleg pont ugyanígy érzek a városok kivilágításával a tűzijátékokkal és a mértéktelen fenyőfadöntésekkel kapcsolatban. (Nem bírok elképzelni 5 éven felüli embert, aki lelkesedve tapsikol, hogy több millió égő díszíti a fákat...szép-szép, csak ezért hektárnyi erdőket kell kiirtani és beszennyezni. Egész egyszerűen nem éri meg.)
Vannak dolgok, amikért később nyújtják be a számlát...és bár vannak akik reménykednek, hogy nem kell majd fizetnünk, én személy szerint nem ezek közé tartozom.
(Jah, és a mécsesek, gyertyák is ünnepi hangulatot varázsolnak, nekem még kicsit jobban is mint az éneklő füzérek).

Mátrix

Az adventi időszakban előtör belőlem a pszichopata és az állat (és fenyő)jogi aktivista. Az év többi hónapjában normális emberhez méltóan tehénheréléssel és lábemelgetéssel kordában tartom az indulataimat, de a december valami oknál fogva más.
Egészen elérzékenyültem viszont a minap, mikor is két kocsitoló (áruházi parkoló) hajléktalan beszélgetését hallgattam ki. (Nem direkt csak ezzel a béna babakocsival nem lehet bejutni a forgóajtós boltokba).
Szóval ott ácsorogtak kocsira várva, mikor is előjött a jó öreg téma, mikor is elzavarják őket a bevásárlókocsi odaadása nélkül.
Gyönyörűen beszéltek. De komolyan. Nagyon szép hangsúllyal, tisztán. Arra figyeltem először fel, hogy milyen csodaszép magyarsággal, nyelvtani hibák, osztok' és hótok' nélkül, kerek egész, összetett mondatokkal kifejezték, hogy bizony előfordul, hogy nem csak, hogy nem adják oda a kocsit nekik, de üvöltöznek velük, szidják őket.
Mondta az egyik, hogy ő ilyenkor elnézést szokott kérni, további szép napot kíván és eljön onnan.
Fura volt. Addig, amíg a parlamentben repkednek a k anyád', b.szdmg' s ezek társai (egymás szemébe), addig két hajléktalan nem mondott megközelítőleg hasonlót az illetékesekre a hátuk mögött (sem).
Annyira hihetetlen és kifacsart volt az egész helyzet, hogy komolyan elkezdtem gondolkozni, hogy mikor látom meg Smith ügynököt és Kenau Reevest.
Mikor az egyik nagyon belekeseredett, a másik ezzel vigasztalta,
-Van olyan is, mikor elzavar, majd visszatolva a kocsit odajön hozzám, odaadja a százast és elnézést kér, hogy így beszélt velem.
Van ilyen is.

Függ

Nem szeretem a gyógyszereket. Soha nem szerettem őket. Gyerekkoromban anyukám sírva imádkozta belém a lázcsillapítót, mert én inkább beleültem egy kád jeges vízbe, minthogy lenyeljem azt az izét.
Ez azóta sem változott. Évente kb. kettőször (vagy annyiszor sem) veszek be gyógyszert, inkább lefekszem pihenni, ha fáj a fejem és sürgősen elkezdek körülnézni magamban, hogy mi történt. (Miért?)
Gyűlölöm a gyógyszerreklámokat. Felháborítónak tartom, hogy azt sugározzák, hogy bármi van (prosztata gond, megfázás, fejfájás, menstruáció, szakítás, fogfájás, vagy csak egy óvodai előadás) akkor a GYÓGYSZER rá a megoldás.
Ez nem igaz. A gyógyszer semmire sem megoldás. Maximum a tünetek elnyomására.
Hasonló szellemben neveltük a Benit is.
Aztán megműtötték. A kórházban maximális adagban kapta a fájdalomcsillapítót. Hazajöttünk. Éjszakánként sokszor ébredt, kiabált, hogy FÁJ, FÁJ, NAGYON FÁJ A LÁBAM.
Természetesen akkor is kapott gyógyszert. Aztán szépen lassan kezdtem felfigyelni arra, hogy amikor játszunk, olvasunk, sétálunk stb. akkor soha nem fáj, de akkor, ha aludni kell menni, fogat kell mosni vagy ebédelni kellene rögtön fájni kezd a lába.
Amint lehetett elkezdtem a homeos fájdalomcsillapítót adni neki. Tökéletesen működött. Aztán mikor elfogyott a fiola vettem egy doboz Tik-tak-ot és azóta ezt kapja "fájdalomcsillapításként".
Mondjuk napi 2-3 tik-takról van szó. Tehát nem a mennyiség aggaszt.
Egész egyszerűen az elv aggaszt, hogy most társult a "nyavajgás"=édes bogyó a fejében.
Mintha minden szírre-szarra az lenne a megoldás, hogy bekapunk egy bogyót. Tehát, most maximálisan a reklámok által generált "mindenre jó" állapotban vagyunk. Ami tudom, hogy leépíthető csak (jelenleg) elkeserítő.
A barátnőm mondta, adjak neki valami rossz ízű vitamint. Kérdem én: Honnan vegyek olyat? Már minden, MINDEN gyógyszer narancs és eperízű. Arra vannak kitalálva, hogy döntsék magukba az emberek...

Karinthy

Szeretem a verseket. Szeretem ahogy belehalok a szavakba és szeretem ahogy feltámadok általuk. Szeretem ahogy egyszerre elviselhetetlenül könnyűnek és elviselhetetlenül nehéznek érzem az életet. Ebbe a versbe pár hete botlottam, eddig nem ismertem.
Látszólag groteszk. Látszólag.

Karinthy Frigyes: A halottas kocsi

Egy fekete kocsi ment a Köruton,
Május volt, mert az minden évben van,
A fák tehát lomboztak és rügyeztek
És drága nők csacsogtak boldogan
Nyitott kocsik kacéran ringatóztak
Ki a ligetbe, merre lát a szem,
Csak a fekete kocsi ment közöttük
Becsukva, szépen engedelmesen.
A kocsiban, hol kellemes homály volt,
Feküdt három fehér ur meztelen,
A hangulat kissé fagyos közöttük,
A modoruk se könnyed, fesztelen,
A lábukra egy cédulát kötöttek,
A cédulán rendőri látlelet,
Friss jégből van a derékalj mögöttük
Jégből a paplan a fejük felett.
És szólt az egyik mozdulatlan arccal,
Mig fején a jég halkan szörcsögött:
Önt ugyebár Mohácsnál dobta partra?
És szólt a másik: mint egy hörcsögöt,
És szólt az egyik: ön soká feküdt lenn,
És szólt a másik: négy napot bizony,
Én Óbudánál ugrottam be, és ön?
És szólt a másik: én a Lánchidon.
És szólt az egyik: az öné milyen volt?
És szólt a másik: barna és molett,
És szólt az egyik: az enyém is éppen
És szólt a másik: hát az meglehet.
És szólt az egyik: mondja, hogy nevezték?
És szólt a másik: Ringaráz Kata,
És szólt az egyik: hát ez óriási!
Hisz akkor ön a Csempe Pál tata.
Én azt hittem, önt szerette mégis
Azért ugrottam, mint egy kerge kos,
És szólt a másik: hát nem önt szerette?
Hisz én ön miatt voltam bánatos,
És szólt az egyik: hát nem önt szerette?
És szólt a másik: ó hát volt remény?
És szólt az egyik: hát kié lett akkor?
És megszólalt a harmadik: enyém.

Zseniális találmányom

Egyszerűen nem értem, hogy amíg minden szar babakocsira pohártartót szerelnek, addig egy babakocsin sincs világítás.
Feltaláltam hát a babakocsilámpát. (dinamós első/ hátsó, refi...a tolatón még gondolkozom)

(De most komolyan..minek van nagyobb esélye, annak, hogy a 6 hónapos gyereked Mekis kólát szlopál papírpohárból vagy annak, hogy télen délután 15 óra után mész az utcára?)

Addig is, míg a gyártás megindul madzaggal felkötök hátra egy biciklis villogót...mert én tényleg félek, hogy elütnek a vaksötétben...

Függök

Be kell vallanom, hogy több függőségem is van. Tudok róluk. És próbálom kordában tartani őket. De jó "anyagoshoz" híven vannak kilengéseim, pár nap (vagy hét) amikor teljes terjedelmében eluralkodik rajtam a kór. Majdnem minden gondolatom e körül forog...és majdnem minden cselekedetem is.
Az elsőszámú "szerem" az olvasás. Mértéktelen időt tudnék könyvek között tölteni. Emiatt bűntudatom is szokott lenni. A János is tisztában van eme szenvedélyemmel, ezért múlt héten úgy jött haza a könyvtárból, hogy a következő mondat hagyta el a száját:
-Nézd, ennyire megszívattam magam!...és elővett három nekem szánt könyvet a táskájából.
Hát ez a magyarázat arra, hogy miért nem írtam pénteken, miért feküdtem hajnali fél 4kor le szombaton és miért voltam hulla fáradt és ingerült vasárnap...egészen addig, míg el nem olvastam az utolsó sort is. Két könyv 3 nap...borzasztó vagyok....
Mentségül el szeretném mondani, hogy nem mindig kattanok ennyire rá...van amikor egész normális tempóban és intervallumban olvasok. Ez most nem ilyen volt.

Csúszás

Ma délben nem tudtam posztolni sőt továbbmegyek egyáltalán netezni sem tudtam, mert a külköm nem akart aludni.
Bő egy óra altatás után, mikor is én percenként mondtam hogy pszt, ő pedig 49 másodpercenként új nótába kezdett, elmesélte nekem az összes traktoros viccet és beszélt a Mikulással én feladtam a vágyam, hogy aludjon és duzzogva kisétáltam a szobából.
Ő fejhangon üvölteni kezdett, én meg tovább duzzogtam. Aztán pár perc után megelégeltem ezt és visszamentem. Gyermekem az ágy sarkában ült és bömbölt. Ahogy meglátott elhallgatott, kifújta az orrát, befordult a fal felé és elaludt :O (úgy egy fél órára)
Ennek megfelelően délután háromszor kiszúrta a fél szemét, nyolcszor odacsípte a szekrényajtóval az ujját és tízszer egyszerűen csak a szőnyegen ülve üvölteni kezdett...aztán azért bömbölt, mert arra a kérdésére, hogy: -Anya, most miért sírok? én nem tudtam szakszerűen válaszolni :)
Hosszú nap volt.
Holnap re..hej:)

Humor

Figyelmeztettelek titeket, hogy a humorom egy ideje elment legelni, szóval csak saját felelősségre olvassátok a blogot...ám, mikor e kijelentést tettem nem számoltam a karácsonyi reklámújságok nagyszerű kínálatával.
És ezek tényleg léteznek, nem én vagyok ilyen agybeteg...

Pár gyöngyszem:

Twilight póni-MEGLEPETÉS csomag
My Little Pony- kis beteg póni
My Little Pony- ÖLTÖZTETHETŐ póni/Ella, öltöztethető ló
Hópihe a TRENDI pónilány
Fashionista Barbie
Fogorvos/Bébiszitter baba
Play-Doh takarító barátok
Szippancs-magyarul beszélő porszívó
Furdi-magyarul beszélő fúró

Vagy ezek csak belőlem váltanak ki hisztérikus röhögést?

Kifele

Pont három hete műtötték Benit és még három hét van a járógipszből. Túljutottunk tehát a felén, már lehet visszaszámolni.
(Amúgy a fekvőgipszes 2 hét 5000szeres szorzóval számít, szóval, mindenképpen túl vagyunk a nehezén.)
Pár napja segítséggel lépeget, sőt tegnap tök egyedül végigment a folyosón a fal mellett. Úgy érzem minden nap egy pár lépéssel több megy, szedi a homeos heggyógyítót rendületlenül, egyre kevesebbszer panaszkodik, hogy fáj a lába, ma úgy lépett fel a küszöbre, hogy a balra terhelt teljesen...szóval haladunk.
Arra viszont nem merek gondolni, hogy mi lesz a gipsz után...most szóljon ez a három hét erről...a nagy falatok nehezen mennek le a torkomon.

Professzionálisan

Leírom a tudományomat.
Ha valaki, neadjisten olyan helyzetbe kerül, hogy a kiskorúja gipszelt lesz, tudja hasznosítani. Ti többiek, meg röhögjetek velünk egy jót (mer' amúgy vicces).
Alapprobléma:
Járógipsz, ami rohadtul csúszik a járólapon. (mivel nekünk a lakás 79%-a járólap ez igen jelentős tényező)

Megoldás:
El kell menni a gyógytornászhoz (játszani a gyerekhaverokkal). Majd beszélgetésbe elegyedni. Felvázolni a problémát, meghallgatni az ötletet, miszerint: cipészhez kell menni, aki ragasszon a gipszre egy gumisarkat.
A cipészhez elmenni, majd meghallgatni a problémát: a gumisarok felragasztásához simára kell köszörülni a gipsz alját.
E lehetőséget élből elvetni, tudván, hogy a gyermek (kk. Benedek) megőrülne, ha a köszörűhöz nyomná bárki is a műtött lábát (nem a fájdalomtól, hanem az ijedségtől).
Meghallgatni a cipész ötletét: ragasszunk a gipszre bútorlábalátétet.
Ezen először röhögni, aztán elgondolkozni, majd egy elvetemült pillanatban teknokolrapiddal odaragasztani.
MŰKÖDIK. (nektek nem kell végigjárni ezt az utat. Egyből vegyétek elő a teknokolrapidot :)

Alapprobléma 2:
A gipsz nem érhet vízhez. Így fürdés nincs. Mosakodás/mosdatás van. Igen ám, de a frissen bejáratott kukac ezt nem értékeli, kezd begyulladni.

Megoldás:
Végy elő egy háztartásban fellelhető hányó/teregető/áztató/takarítós lavórt. A gyermek (kk. Benedek) gipszelt lábára köss egy nájlonzacskót.
A lavórt öntsd tele frissen főzött kamillateával.
MŰKÖDIK. Kukacos kamillás ülőfürdő, gumikutyával. Mellékelt kép ld. fent. :)


És ha már csizma. Annyira elavult ez a Mikulásos téma...egyetlenegyszer szóltam el magam, hogy a Mikulás a csizmába hozza az ajándékot. Nálunk csak egyféle csizma van (a kiscsizma), egyébként meg bakancs van meg cipő.
De Beni a csizmába várja a csomagot, így ma félálomban felemelte a gipszét az égbe és közölte.
Anya, a Mikulás ide (mutatja) dugja majd a csomagot....ÉS NEM LESZ HIDEG :) aztán beszélt még valamit az elefántról, akinek papucsa van (gondolom ő meg majd oda kapja a csomagot), anya meg apa meg cipőbe. Ennyi, van itt rendszer :)

Olinka

Ha az ember lánya GYESen van, akkor, egy idő után óhatatlanul kisgyermekes anyákkal és nyugdíjasokkal találja körbepányvázva magát. Normális ember ugye dolgozik azokban az órákban amikor mi mozgásképesek vagyunk, marad aki marad.:D
És abban is biztos vagyok, hogy minden GYES-es anyukának van egy olyan szomszédja, mint nálunk Ilonka néni (Beni szerint Olinka).
Olinka, 86 éves, egyedül élő néni. Tudja ki mikor megy el és jön haza a lépcsőházban. Tudja, ki vitte le utoljára a szemetet (és nem csukta vissza a kukatetőt), tudja mikor jönnek a kéményseprők, tudja a szippantós telefonszámát fejből. Tudja ki mikor szexelt utoljára, és tudja hogy ki szereti a banánturmixot. No ilyen Olinka.
Azzal már kezdek megbarátkozni, hogy Olinka néha-néha (értsd legalább hetente kétszer) felbukkan a lakásunkban. Igaz nem hívta senki, de úgy gondolja annyira baromi jóban vagyunk, hogy ő kopogás és beengedés nélkül bejöhet hozzánk. (jó, néha kopog, de azt nem szokta megvárni, hogy kinyissam az ajtót).
Így történt ez ma is. Mi Benivel éppen a konyhában tartózkodtunk. Akkor vettem ki a sütőből a tepsi pizzát, amit ebédre szántam. (Mivel B. mellettem ült a konyhapulton, úgy gondoltam a pizza jó helyen lesz a földön addig, míg ki nem hűl annyira, hogy feltehetem az asztalra).
Ám ekkor berontott Olinka. Egy pillanat alatt a konyhában termett, erősen szemezni kezdett Benivel, magyarázott valami írtó fontos dolgot a lakógyűlésről...és belelépett a pizzába.
Én elnézést kértem, hogy rossz helyre raktam a tepsit, ő meg azért, mert nem vette észre, hogy ott van. Azaz észrevette...csak elmondása szerint úgy vélte az az új SZŐNYEG.
Hát ilyen a mi Olinkánk. Jófej amúgy, vadászkopó meg minden, de az ebédünknek nem tett jót.:)

Lassíts le egy percre, ember! Leelőzted magad!

Ez történt velem is. Sorra minden ízem-részem feladja a szolgálatot.
Kezdődött egy rejtélyes "ótvarral" a lábamon...amúgy ezt már megfigyeltem, ha kivagyok, akkor rögtön bőrelváltozásaim lesznek, amik egy idő után úgy eltűnnek,mintha ott sem lettek volna. (most sem jutottam el bőrgyógyászhoz,mert mire időpontot kértem volna addigra elmúlt).
Aztán ez az ájulás téma ugye.
Aztán hétvégén megjött, olyan görcsökkel, hogy legszívesebben az ágyban összegörnyedve bőgtem volna. A lábam is lezsibbadt annyira fájt a hasam. (nekem nem szokott problémás lenni a menstruációm).
Aztán kozmetikusnál jártam. Egy ideig gondolkoztam, hogy mint a klasszikus műtős filmekben, én is kirohanok két érfogóval egy defibrillátorral, nyitott mellkassal ordítva az utcára, annyira fájt. Majdnem elbőgtem magam, de tényleg. (ez sem jellemző).
Aztán szombaton annyira fájt a fejem, hogy bevettem egy panadolt. (ez önmagában már szokatlan), de aztán hányingerem is lett, meg általános gyengeségem. Namondom, apa, én most feldobom a talpam. Úgy mentem zuhanyozni, hogy szóltam a Férjemnek, hogy ha dübbenést hall, akkor az én voltam.
Napok óta iszonyúan fáj a derekam a keresztcsontomnál. Görcsös, dudoros, érintésre, mozgásra érzékeny...áh, nem részletezem.

Szóval a testem nem bírja a nyomást. Furcsa, mert fejben nem érzem magam annyira szétesve, mindenesetre a testem biztos jobban tudja, hogy mivan, és én hallgatok rá.
A megoldás fejben egyszerű, NEM KÉNE OLYAN K. KOMOLYAN VENNI MAGAM. Na ja...már csak a megvalósítás áll előttem.:)
Mindenesetre, üzenem a Jézuskának, hogy egy kiropraktőr most nagyon jól jönne...

Holnap ide megyünk, jó?

Ezt a mondatot Benedek számtalanszor elismétli egy nap. Bármilyen neki tetsző képet meglát (könyvben, fényképen, tányéron, pelenkán stb.), akkor odabök és mondja. Nem válaszolhatok neki mást rá, csak, hogy JÓ, annyira édes.

Tegnap, ragyogó arccal: ANYAAA, a kiscsizmában tudok motorozni!


én:- Beni, kérsz ebédet?
B: - Sajnos nem tudok enni, rajtam van a csizma....

Hétfőn majd focikázunk, jóó? (a hétfő jelenleg az időhatározó, nálunk minden hétfőn történik).

(Amúgy elég szépen megbékélt a kiscsizmával a szentem. Járásra nem jó, de minden másra igen, pl. remekül kopog a falon és az ágykereten illetve a másik lábát húzogatja rajta, és mondja: -Nééézd anya, hegedálok! :D)

(Ui. holnap elutazunk, hétfőn re. Csók)

Járó(ka)

Notehát, mint korábban említettem, megvan a járógipsz. Ami egyenlőre még nem funkcionál, ugyanis nem tud vele járni, de ami késik nem múlik...
Hatalmas előnye viszont, hogy térd alá ér, így végre tud hason aludni és sokkal könnyebb cipelni is, ja és a mászás is normális mostmár, nem sebesült hadifogoly stílusú.
Este vettem észre, hogy a térdhajlata elég csúnyán bepállott a nagycsizmába úgyhogy azt most kezelni kell serényen.

A seb...khm...elkövettem azt a meggondolatlanságot, hogy amikor meghallottam a doki lelkesedését, miszerint "jajj, de csodaszép" odapillantottam a Beni lábára...na, ez nagy hiba volt...
Mert ugyanis az ami egy ortopéd sebésznek szép, az egy anyukának....hát...hogy is mondjam...kissé nyers...szóval dobtam egy hátast tüstént, szó szerint (még azt se nagyon bírom, ha picit elvágom az ujjam és az vérezget). Úgyhogy szegény Benikém a mutatvány második részében egyedül kellett, hogy helytálljon, mert engem kiültettek a kispadra :S
(és meg kell jegyeznem, nagyon kedvesek voltak....már-már kényelmetlenül éreztem magam, annyira körülugráltak, hiába mondtam, hogy nem cukor/vérnyomás/idegösszeomlás, csak egyszerűen nem bírom a vért. Kakaóval, vizes ruhával és kajával tukmáltak és még a prof titkárnője is kijött az irodából megkérdezni hogy vagyok...furi volt, köszönöm!)
Nagyon bátor, nagyon ügyes volt Benikém most is. Ám sajnos megint kicsit megbillent lelkileg, éjjel elég sokszor felsírt, és nappal is nyűgös.
4 hétig kiscsizma, dec. 14-én megyünk gipszlevételre. Aztán jöhet a rehabilitáció.
Hajrá ÉLET!

(amúgy, most azon gondolkozom, hogy ha a gipszre rááll majd egyszer, akkor lehet, hogy elmarad a gipszlevét utáni járástanulás...jó lenne...meglátjuk)

Gábornak

Voltunk ma Pécsen, megvan a járógipsz. Minden rendben, holnap majd részletezem, csak most iszonyú fáradtság van.
Erről a számról (illetve a mondanivalójáról) Gáborral beszélgettünk visszaúton.
Hallgassátok szeretettel.

GÁBOR, EZÚTON IS NAGYON-NAGYON KÖSZÖNJÜK A FUVART!

Holnap

Holnap megyünk Pécsre, mert Beni járógipszet kap.
Ez több okból is nagyszerű:
1. nagy eséllyel kevesebbet kell cipelni
2. picit szabadabb lesz (nem kell főzés közben ki-be rohangálni, mert nem éri el a könyveket)
3. látni fogom a sebeit, és megnyugszom, hogy nem vérzik, jól forr, nincs begyulladva etc.
4. ez azt jelenti, hogy eltelt a műtét utáni első periódus, így közelebb vagyunk a célunkhoz.

Már régebben is megfigyeltem magamon, hogy szeretem ciklusokra osztani az életemet. Teszem ezt azért, mert így a kis céloknak is lehet örülni. A belátható időre tagolás azért is jó, mert lehet visszaszámolni és sokkal jobb a számolást mondjuk 10től kezdeni, mint 32-ről....
A műtét után 3 ciklust különítettem el.
1. fekvőgipszes
2. járógipszes
3. járni tanulós (merthogy 1 hónap gipsz után nem fog tudni egyszerűen ráállni és járni)

Szóval holnap vége az első ciklusnak. Így ma nagyon gondtalannak érzem magam. (korábban, mikor gipszelték, akkor is a gipszlevétel előtti napokon voltam a leggondtalanabb. Furi, mert normál esetben az első gipsznélküli napon kellett volna annak lenni...normál esetben. Csak az a baj, hogy én akkor is visszaszámoltam, és a gipszlevétel első napja azt jelentette, hogy már eltelt egy "szabadlábas nap"...én se értem magam...hülye vagyok, na...)

Másrészt, úgy érzem, hogy most igazából szembesültem a szenvedés létjogosultságával. Milyen furcsa, hogy az, akinek "nehéz napjai vannak" teljesen másként értékeli/érzékeli az időt, mint aki boldog. Valahogy, mintha a boldogság kikapcsolná a harmadik szemedet, repülnek a pillanatok, a napok, a hónapok. Egy egyhetes nyaralás végén azt mondod, hogy "mintha most érkezünk volna". Úgy kell visszakényszerítened magad a helyzetekbe, hogy emlékezz, hogy mit is csináltál egy hétig (fürdésen, alváson és szexen kívül).
Mintha csak akkor lennél két lábban a Földön, amikor nehéz perceid vannak. Én sokszor úgy éreztem, hogy soha nem telik el ez a két hét. Minden keserves pillanata itt van a szemem előtt, a véremben, a szívemben. Hogyha ezt az állapotot, amiben most vagyok sikerülne átmentenem a boldog perceimre, szerintem megtalálnám a földi Nirvanat. Nem könnyű a boldogságnál gyeplőt húzni és a boldogtalanságnál gyeplőt engedni....Talán tényleg ez a titok.

Spár

Mostanában nagy látványosság vagyunk a gyerekkel. Az emberek szeretik rajtunk csorgatni a nyálukat. Egy gipszcsizmás kétéves hálás téma az utcán. (már gondolkoztam, hogy felveszem a rózsaszín tütümet és előadom a lennivagynemlennit...hátha elveszek valamit a dolog éléből...).
Az, hogy idegenek megbámulnak, megszólítanak/tanácsokat adnak és "úristenkednek" napi szinten megy. Én azt játszom, hogy nem veszem észre őket...de ők kitartóak. Hát igen, mindent egy zaftos pletykáért.
Egy délután a Spárban vásároltunk. Egy terjesztő srác éppen töltötte fel a képeslapos állványt a kasszánál. Miután jól megnézett minket, szokásos kérdés
- Mi történt, rosszalkodott? Én is gipszben töltöttem be a másfél évemet.
-én sóhajtva: "nem, meg kellett műteni"
-Hogyhogy?
-Dongalábbal született ~sóhaj~
-ÉN IS!

No ezután beszédbe elegyedtünk, szakmáztunk egy sort. Jó volt. Valami plusszal távoztunk. Egy szívből jövő mosollyal.

Én néha úgy gondolom, azért kaptunk egy dongalábas gyereket, hogy átlagnál többször legyen ilyen "testvériség-érzésünk",vadidegenekkel. Sallang nélkül, tiszta érdeklődéssel, megértéssel.
Persze sokkal fájdalommentesebb lenne, hogyha világutazónak születek és a Föld minden országában a magyar testvéreim után kutatok, hogy velük éljem át ezt az érzést...viszont akkor sokkal kevesebb lennék. Mert nem lenne egy ilyen tündéri, türelmes, okos, bátor kisfiam.
Úgyhogy jó ez így!:)

Foci

Már jó ideje mosolygok valamin. Mégpedig a focidrukkereken.
Van egy klub, amiért tűzbe mennének. Kijárnak meccsekre. Szidják (sőt az elvetemültebbek verik) az ellenfél szurkolótáborát. Aztán, ha egyszer válogatott meccs van, és győz a csapat, összeborulnak a sarki kiskocsmában azzal az emberrel akit múlt héten elküldtek a csába.
Így működünk mi emberek. Nem az ember számít, hanem a helyzet. Példának okáért ha egy távoli országban találkozol egy magyarral, úgy érzed legszívesebben a kebledre ölelnéd, fizetnél neki egy sört és adnál neki az otthoni rakott krumplidból. Míg itthon hagyod éhen halni és megfagyni a honfitársaidat az utcán. (jó esetben hagyod, rosszabb esetben botokkal meg kutyákkal támadsz rá). Még rosszabb esetben azt állítod, hogy ő nem is magyar (pedig itt született, magyar az anyanyelve és egyenesen áll (ha más nem, a szíve), ha meghallja a magyar himnuszt.)
Szóval az aktuális helyzet irányítja a tetteidet. Észrevetted? Akkor tégy ellene!

Magány

Nem vagyok egy veszekedős fajta. Hála Istennek János sem az. Egész egyszerűen nincs szükségünk a veszekedésre. Ha véleménykülönbség van, akkor azt megbeszéljük és általában egy köztes megoldást választunk.
Egyetlen egy eset volt, amit soha nem felejtek el. Tulajdonképpen az egész ott kezdődött, hogy mártírkodni akartam. Lenyomtam a saját szükségleteimet annak reményében, hogy így neki könnyebb lesz. Ez volt tulajdonképpen az alapvető probléma. (Beni első műtétjénél ő nem vett ki szabit, hanem az egész időszakot végigdolgozta. Azt mondtam nem kell, hogy jöjjön, úgysem tud semmit csinálni, egyedül is elleszek...ez nagyon nagy hiba volt).
És ekkor sem veszekedtünk a szó klasszikus értelmében. Nem emeltük fel a hangunkat, nem csapkodtuk egymásra a telefont etc.
Amit éreztem az a hatalmas, félelmetes, borzasztó, fekete MAGÁNY. Egyedüllét. Nem így kellett volna lennie.
Tanultunk belőle. Soha többet így.

Más

Érdekes az élet. Beninek két műtétje volt (és remélem nem is lesz több), és ahelyett, hogy "tudnám mi van" tök új minden.
Az első műtétnél előtte készültem ki, de nagyon...Rettegtem, a vérvételtől, az altatás előtti koplaltatástól, az altatástól, a műtéttől, a gipsztől. Mindentől. Ahogy megvolt a műtét fokozatosan enyhült ez. Fellélegeztem.
Jelen esetben meg a műtét utáni állapotok készítenek ki. Egész pontosan rettegek attól, hogy milyen lesz a lába. Műtét után kezdett erősödni és még hónapokra van a tetőpontja.
Olyan ez mint mikor új párod lesz. Azt gondolod, hogy az előző is férfi, ez is az, csak tudod már mi a tényállás, és aztán szépen lassanként rájössz, hogy nem tudsz semmit. Teljesen új helyzetek elé kerülsz, vadonatúj mondatok, vadiúj reakciók. Mintha semmit nem ért volna az a mittomén' hány év, amíg nem vele voltál.
Csak az alapok maradnak meg, a színtiszta leháncsolt esszencia. Az a pár érzet és gondolat, amelyek az egész életedet körbeszövik. Ezekre éri meg odafigyelni. Minden téren.

Ítélet M

Mi emberek baromira előítéletesek vagyunk, szerintem. Mindenki. Az egyetlen különbség közöttünk annyi, hogy van aki ezt tudja magáról és küzd ellene, és van aki nem. Persze ez sem teljesen igaz. Mert 100%-ban senki sem tud és ami még fontosabb nem is akar előítéletmentes lenni. Egész egyszerűen vannak olyan dolgok, amelyek berögzülnek, bekattannak és úgy is maradnak életünk végéig, hacsak nem jön egy lecke, ami tesz róla, hogy ez megváltozzék.
Én ugye mondtam már pár negatív ítéletet az emberek felett (rossz fog, túlsúly stb.).
Következzék most a folytatás:
(FIGYELEM, EZ AZ ÉN SAJÁT ÉRTÉKRENDEM. NEM ÍTÉLKEZEK AZOK FELETT, AKIK EZT MÁSHOGY CSINÁLJÁK, AZOK FELETT MEG PLÁNE NEM AKIK MÁSHOGY GONDOLJÁK.)

-Televízió/számítógép/internet/játék függőség.

Ezt a témát is érintettem már. Nem tudok ezekkel az emberekkel azonosulni. A televízió SZERINTEM ma a legnagyobb veszélyforrások egyike a családra nézve. Egész egyszerűen azért, mert észrevétlenül iktatja ki az emberi kommunikációt. A családok jó része esténként összegyűlik a TV előtt és beszélgetést színlel vagy egyáltalán nem is beszélget. Ennél még egyel rosszabb az, ha egész nap megy a TV és csak rá-rákukkantunk vagy háttérzajként funkcionál. Az egész napra rányomja a bélyegét, mert hiába nem nézzük, akkor is követjük az eseményeket. Nem a saját tempónk szerint megy a nap, hanem észrevétlenül igazodunk a reklámblokkokhoz, filmekhez, híradóhoz stb. Az meg már a non plus ultra nálam, ha a gyereket TVztetik, azért, mert egy idő után eltűnik/ellaposodik a kontaktus a szülőkkel. Nem lesz fontos az összebújós könyvnézegetés, nem lesz idő kreatívkodni, beszélgetni, példát mutatni stb. A TV mutatja a példát, a rajzfilmek torz karakterei, a reklámok műcsaládjai, a filmek balhéi stb. (mondom mindezt úgy, hogy mióta az eszemet tudom TV-nézős gyerek voltam, korlátok nélkül...illetve akkor a rendszer volt a korlát, mert elképzelhetetlen volt akár az éjjeli műsorban is, hogy olyan jeleneteket lássak, mint most du. kettőkor.)
Ezért (is), nálunk soha nincs bekapcsolva a TV napközben. A Híradót nézzük meg közösen (tudom, ez sem jobb egy mesénél, viszont erre felnőtt igény van.) Aztán a Beni fürdik, én lefektetem, amikor kijövök tőle már javában megy az esti film. Abba vagy belenézünk vagy nem. Ennyi. Ennek megfelelően többi fent felsorolt médiaeszközzel is hasonlóan csínján bánunk.

-Babakocsizás

Ez egy nagyon vicces előítéletem. Meg vagyok győződve róla, hogy aki babakocsiban tolja a gyerekét az tudatlan, egyáltalán nem az ösztöneire, hanem valami hülye társadalmi elvárásra hallgató némber. Az meg aki a nagy, járni tudó gyerekét tologatja egész egyszerűen egy kretén.
Ezt azért írtam le ilyen nyersen, mert kb. így működik az előítélet(em). Az más kérdés, hogy ezt a dolgot ha egy picikét is megpiszkálom magamban máris kibukik, hogy igenis vannak babák akik szeretnek a kocsiban elterülni és nem erőszakkal kényszerítették oda őket. (Erről írtam az elején, hogy van, aki tudatában van az előítéleteinek és küzd ellene. Egész biztos vagyok, hogy arról a szóról, hogy cigány nem Palya Bea, és arról a szóról, hogy zsidó nem a piros kabátos kislány a Schindler listájából ugrik be sokaknak...sajnos.)

No, és ezt most csak azért írtam le nektek, mert a mai napon az előítéleteimre válaszolván bekapcsoltam a Beninek a TV-t napközben, mert egész egyszerűen kimerültek a tartalékaim, könyvet néztünk, fűztünk gyöngyöt, néztünk diafilmet, játszottunk a traktorokkal, gyurmáztunk...és még csak délelőtt 10 óra volt...nem könnyű egy örökmozgó kétévest felpolcolt lábbal tartani napi 24 órában...
És manapság egyetlen mentsváram a babakocsi, ahová bekötöm a 14 kilós 95 centis gyerekemet...más esélyünk ugyanis nincs arra, hogy levegőhöz jussunk, a kocsiban meg még a lábpolcolás is megy.
Szóval jönnek ám az ítéleteim rám dögivel (ezeken kívül is) jókat is vigyorgok magamon...

C'est la vie :)

Össze-vissza

Ezer felé cikáznak a gondolataim. Azt sem tudom, hogy hol kezdjem. Talán ott, hogy a körülményekhez képest jól vagyunk. Nagyon szépen köszönjük a ránk gondolást, az energiát, a szeretetet.
Beni műtéte jól sikerült (az orvos szerint. én meg hinni akarok neki.) Nagyobb és bonyolultabb ügy lett belőle, mint amire számítottam, ugyanis a sajkacsontja (anatómia atlaszt elő) annyira eldeformálódott a rossz helyzete miatt, hogy azt már nem lehetett a helyére visszahúzni, ezért eltávolította az orvos, a sarokcsontot pedig hozzáfaragta a többihez, így tulajdonképpen egy új ízületet hozott létre, ami funkcionálisan ugyanúgy fog működni (REMÉLEM, ISTENEM, NE HAGYJ EL), mint a másik.
Nem mondom, hogy nem lettem paff ettől a hírtől, egyrészt azért mert megint előkerült a jó öreg önvád, hogy miért Debrecenbe vittem elsőre, hisz már akkor is Pécset ajánlották. Nagy valószínűséggel, ha nem vagyok ilyen "kényelmes" már régen elfelejthettük volna a bajainkat...(más pillanataimban meg tudom, hogy ez hülyeség, csak nehéz helyrebillenni néha).
Másrészt nagyon félek a gipszlevétel utáni látványtól, ugyanis 3 helyen vágták a lábát, a meglévő egy nagy heg mellé...akinek volt már dolga műtéti hegekkel szerintem nem kell bemutatni a félelmemet, akinek nem annak meg nem részletezem, csak annyit mondok, hogy olyan mintha a Titanic süllyedését egy homokozóvödörrel próbálnád megakadályozni.
Harmadrészt fogalmam sincs hogy egy csontot érintő műtét után mi vár rám. Terhelni a lábát nem fogja, az biztos...félek.
Láza nem volt, viszont tegnap óta baromira dagad a lába a gipszben. Próbálom felpóckolva tartani meg most alvásnál raktam rá jeget is...meglátjuk....

Két hét múlva kell visszamenni, akkor kicserélik a mostani combig-gipszet egy járógipszre. Számolom vissza a napokat, azzal talán könnyebb lesz.

Go

Gondoljatok ránk szeretettel a héten.

(az meg elég béna tőlem, hogy az "Erőt Egészséget!" szlogen ugrott most be... :D)

Majd jövünk! Csók

Az emlékek napja

Mostanában van halottak napja. Picit furcsa nekem ez a dolog, mégpedig azért, mert ennek a napnak inkább szólnia kellene az emlékekről, mint a halottakról. Persze, nagyon fontos az is, hogy a temetőben rendbe tegyük a sírokat és gyújtsunk egy gyertyát, de még fontosabb, hogy szeretettel, és egy mosollyal az arcunkon gondoljunk azokra az emberekre, akik már nincsenek velünk. Persze ez nagyon nehéz...vannak nagyon kemény helyzetek, amikor az embernek inkább van kedve halottnak lenni, mint emlékezni...
Mégis, úgy gondolom, hogy a legateistább ember sem gondolja komolyan, hogy ennyi az élet. Hogy vége van azzal, hogy ki kevesebb ki több ideig viháncol itt a Földön. Nem vagyunk egyenlőek azzal a porral amivé leszünk. Az igazi lényünk jobb sorsra érdemes ennél.
Nem hiszek az előző életekből hozott karmában sem. Mégpedig azért nem, mert SZERINTEM halálunk után nem K. Jolán wc-s néni lelke száll el/fel, majd születik le valahová, hanem az a lélek, aki K. Jolán volt szétrobban, milliárdnyi darabra hullik, majd egy különös teremtő erő által újra összeáll valakivé, akiben K. Jolán mikronjai is tovább élnek. (és azok az ártó szellemek akik garázdálkodnak körülöttünk nem az ördög vagy sátán művei, hanem mi vagyunk, mi magunk, a gonoszságunk, a haragunk, a dühünk, önzőségünk és sok-sok efféle ártó részecske).
Egyszóval emlékezzünk a halottjainkra, akik most is velünk élnek. Legyünk jók másokkal, még akkor is, ha vadidegenek, mert valahol a genesisnél egyek voltunk. Ők mi és mi ők. És bízzunk abban, hogy eljön az idő, amikor végre eggyé olvadhatunk az elvesztett szeretteinkkel. Addig meg emlékezzünk.
Békét Nektek.

Egyszercsak

Kezdődött azzal, hogy nagyon szépet álmodtam.
Vagyis nem, inkább azzal, hogy szép, szívet melengető kommenteket kaptam.
Aztán Luca, ismeretlen ismerősként felajánlott egy olyan dolgot, amit csak a legközelebbi barátainak tesz meg az ember (Nevezetesen beenged egy másik barátja világába. Mert magadhoz odahívhatsz akárkit, de a barátodhoz nem küldhetsz bárkit)
Aztán Anita bátorította a Jánost egy lépés megtételére. A sorozatos kudarcok után, kicsit nehéz megindulni, így Ancsi meglépte János helyett az elsőt.
Gábor kérés nélkül ajánlkozott segíteni. Egy teljesen bizonytalan dologra. Időt, energiát...meg úgy egyáltalán, semmit nem számolva. Csak minket nézve.
Jószándékkal, nyílt szívvel.
Privátban, levélben, kommentben, gesztusban, gondolatban velünk vagytok. Felkaroltatok minket családilag, mi meg bebújtunk a jó meleg tenyeretekbe és utazunk.
Utazunk egy félelmetes, nehéz és embert próbáló dolog felé, és nem félünk, nem érezzük nehéznek és embert próbálónak. Azért, mert itt vagytok. Tartotok minket és nem engedtek elesni.
Az, hogy "Hálás vagyok" nem eléggé kifejező. Köszönöm, hogy veletek élhetek és ti velünk éltek. Köszönöm, hogy jó szívvel gondoltok ránk. Hogy óvtok, segítetek, támogattok.
Szeretlek Titeket!

Szúrás

Volt idő, amikor ez a szó csak és kizárólag a hétvégi discos pletykák okán volt a szótáramban.

Azt hiszem akkor lettem végérvényesen felnőtt, amikor ez a szó elkezdett valami egészen mást jelenteni...

Fejemet a falba...

...verni...na, az jó lenne.
Újra kell szúrni (ó, igen, a műtét előtti szúrások, a műtét hege és az 1 hónapnyi gipsz előtt), mert valaki "elfelejtett" alvadási időt nézetni a vérképen. Anélkül nem altatnak...
Ennyi.

Felelősség

Az van, hogy én eddig nem erőltettem a bilikérdést a Beninél. Megkérdeztem (amikor eszembe jutott), hogy pisilsz bilibe? Erre élből NEM volt a válasz. Annyiban hagytam hát...ha nem hát nem.
(Hozzátartozik a történethez, hogy volt egy fellángolás bili fronton a tárgy megvételekor. Akkor pisi és és kaki is ment bele. De a kaki valahogy nagy törés lehetett (bár ez így bevallom, elég hülyén hangzik), mert utána még ráülni sem akaródzott.)
No, de azért most már eléggé időszerűnek tűnt, hogy ezzel a témával újra megpróbálkozzunk.
Elővettem a jó öreg cselt, a jutalmazást. És mivel édességgel/kajával alapból nem jutalmazok (mert az nem arra való, ugye Lina?:)), így maradt a tárgyi jutalom...és mivel hatalmas traktor illetve ló imádat van nálunk, így maradt a traktoros/lovas matricagyűjtés.
Szépen érthetően elmagyaráztuk, hogy mit akarunk, ő egyből kapható volt a játékra. Gyűltek is a matricák, mondjuk a mosás is...de ez simán belefér.
Szombaton a heti nagytakarító időmben a Beniék kimentek az Öreg-tóra (nagyhalászat volt...majd mesélek róla, tök jó buli). Éppen nyomtam a felvezető szöveget, miszerint tó/halak/háló stb. és adtam volna rá a pelust, mikor ő komolyan rámnézett és a imígyen szóla':

- Nem kell pelus, anya!

- De kell édes, tudod, messze mész, nem lesz bili...

- Nem kell anya, én szólok, lepisilem a bokrot!

- öö, jó szivem....de biztos?? tudod....

- Anya, azt hiszem menni fog...

Én bekészítettem a 8 váltás ruhát, plusz ezerszer esdekelve kértem a férjem, hogy nagyon figyeljen oda, mert egy megfázás most a poklot jelentené (nekem). Megígértek mindketten mindent.

3 óra távollét. Baleset nélkül. Szólt. Bokrot pisilt.

És még meri valaki azt állítani, hogy a mai fiatalok felelőtlenek....

Vétel

No, a mai napot túléltnek nyilvánítom. (ebből következik hogy a tegnapi napot is sikeresen abszolváltuk).
Végül a dzsemes üveg nyert, mint mintavételi ibrik. (hozzá tartozó kép: Benedek terpeszülésben a szőnyegen két kezével dzsemesüveget szorít a megfelelő helyre...:D)

Még szülés előtt elhatároztam, hogy én nem fogok hazudni a gyerekeimnek. Ennek megfelelően születése óta minden egyes orvososdi előtt elmondom, hogy mi lesz, mire számíthat.
Így készültünk a mai napra is. (persze nem azt mondtam neki, hogy egy nő egy méteres tűt döf beléd, hanem egy néni picit megcsípi a karodat.)

Jó élmény volt, hogy emlékeztek ránk (eddig egyszer jártunk ott, 2009. áprilisában, az előző műtétje előtt). Nagyon kedvesek voltak...és ami a legfontosabb nagyon ügyesek!
Csak egyszer szúrták, megtalálták egyből a vénát, 5 fiolával csapoltak, a végefelé Beni már nem is hüppögött. Bemutatta nekik a tudományát a böngészőből (a denevéreket, a szélturbinákat és a meggyeket).
Nagyon megdicsérték. És minden szépet elmondtak róla amit lehet, okos, szép, barátságos, nyílt, jószívű...
Egy picike bökkenő van. Én ezeket mind tudtam már ezelőtt is. Teljesen tisztában vagyok az értékeivel. Nekem ő tökéletes.
És most egy baráti ölelés kíséretében adnék egy tanácsot. Ti is legyetek tisztában a saját gyereketekkel. Ne a negatívumokat hangsúlyozzátok, hanem a pozitívumokat erősítsétek. Még azelőtt, mielőtt jön egy ilyen lecke az élettől...mert nem éri meg.
Hétfőn eredmény.

Hogy miért szeretem a férjemet?

Azért (is), mert állati a humora...

Az előző bejegyzés elolvasása után tök komoly arccal a következő mondat hagyta el a száját:

"Szerintem margarinos dobozba pisiltessük a Benit..."

Ütemterv 2 hétre előre

Na, holnap kezdődik a java, vérvétel, műtét előtti vizsgálatok etc...
Kell egy terv.

okt. 21.

Pisit szerezni a gyerektől. Egyúttal reménykedni abban, hogy tinédzserkorára elfelejti a metódust amivel ezt megejtettük, és nem kell a 14. születésnapján ügyeletre szaladni, mert éppen egy ásványvizes flakonba szorult a hímtagja.

okt. 22.

Vérvétel. Megpróbálom túlélni.

Szükséges dolgok listája:

Benedeknek: - 1 db sárga traktor
- 1 db Őszi böngésző

nekem: - 1000 db papír zsepkendő és/vagy egy 200X220-as pamutlepedő zsebkendővé szabva
- Sedatif PC
- 1 üveg vodka

okt 25.

A laboreredményért elmenni. (Ez LEHET menni fog bőgés nélkül)

okt. 26.

Háziorvos. Belgyógyászati vizsgálat. Szurkolni, hogy a következő egy hónapban semmit ne nyaljon be ezek közül: ghonorrea, sárgaláz, ótvar, pneumococcus, fitymaszűkület, körömgomba.

okt 27- nov 1

Túlélni, lehetőleg maradandó agyi károsodás nélkül. Bepakolni. Eldönteni, hogy hogyan jutunk le Pécsre, hol alszunk és hogy meddig maradunk.

Szükséges:
Beninek: 1 db Téli böngésző
1 db excavator

nekem: vodka, Xanax, koktélshaker...

nov. 2.

Utazás. Altatóorvosi konzultáció. Szurkolni, hogy a Benit műthetőnek nyilvánítsák valamint megejteni a borítékok akadálymentes átnyújtását.

nov. 3.

Műtét.

Na, ha ezt eddig túléltük, jöhet az új akcióterv.

EXCAVATOR

Na, ezt a szót nem kell ismerned, csak akkor, ha:

1. van egy excavatorod, esetleg ismersz olyat, akinek van egy
2. életbe lépett a szilveszteri fogadalmad, miszerint szerint megtanulod az idegen szavak kéziszótárának minden egyes cikkelyét...és már elértél az "e" betűig.
3. bolond vagy
4. szeretsz és ami még fontosabb tudsz káromkodni
5. birtokolsz egy kétéves forma fiúgyermeket...

Én a káromkodós kasztba tartozom:)
Őrület van nálunk. Excavatorról álmodunk (már aki...), excavatorról beszélgetünk (már aki...), excavatort szeretnénk Karácsonyra (már aki...)...
Jelenleg excavatorra tornázunk (már aki...) és élvezzük...már aki...:)

A hlye pcsk

Életem során sokféle emberrel találkoztam. A közönségestől elkezdve a rinyálóson át, a harsányig. Az intelligenstől a linkig, a fásulttól a magamutogatóig.
Sok póz sok hazugság sok ítélet. Maguknak és a külvilágnak egyaránt.
Én rendszerezem őket (bevallva vagy titkon)
Mindannyian kapnak egy számot. Ha úgy tetszik értéket és mennek be a saját kis fakkjukba az elmémben. Ezt hívhatjuk "utóítéletnek". A cselekedeteik, gesztusaik, mondataik megmutatják, hogy az én értékrendszeremben hol a helyük. (például: Egy embert úgy ismerek meg, hogy a kutyáját rugdossa, miközben a kutya a földön fekszik és nyüszít--nyilván nem jó pont és nem az a legnagyobb vágyam, hogy hozzámbújjon. Aztán még elkezd káromkodni is--újabb mínusz, majd leülünk és elmondja, hogy most halt meg a felesége, magán kívül van--kis enyhülés, majd segítséget kér egy szakembertől--újabb enyhülés. A végén összeáll egy kép róla. Ha ez a cselekedet egy egyszeri történés és nagyon rossz passz eredménye, nyilván nem ott kap helyet, mintha egy rendszeres és megbánást nem mutató cselekvéssor lenne.)
Szóval valahogy így.
Ez a tagolódás nem azért van, mert én hibátlannak tartom magam. Szó sincs erről. Pontosan tudom, hogy hol a helyem. Ez egyszerűen csak azért kell, hogy megkönnyítse az emberekkel folytatott kommunikációmat. Ami a teljes közönytől indul és a rendszeres szeretetkinyílvánításokban ér véget.
Nem utálom azt, aki a "rangsorom" alján van. Csak egész egyszerűen nem kommunikálok vele. Nincs szükségem kapcsolatra vele. Levegőnek nézem. Nincs indulat, düh. Közöny van.
Egyetlen embertípus tud kihozni végzetesen a sodromból. Azok a jellegzetesen nőnemű egyedek, akik szerint "dögöljön meg a másik lova". Támad, keresztbe tesz, utálkozik (sokszor) ok nélkül. Sebeket ejt a lehetséges következmények mérlegelése nélkül.
Mondok példát:
Licitálós oldal. Megnyerünk egy árut. Karácsony előtt vagyunk, hatalmas a hajtás. Az eladó ráír Jánosra a licit lejártát követő napon. János válaszol, türelmet kér, éppen szolgáltatót váltunk, nincs internetünk. Ennek ellenére 2 nap múlva telefonál az illető.
-Köszönés
-Neki elege van belőlünk, mi mondjuk meg, ha nem kell az áru, ne menjünk az idegeire....etc.etc.
-Bocs, írtunk, most pár napig őrültek háza van nálunk, de természetesen jelentkezünk, amint tudunk.
-Ne gondoljuk, hogy ő vár erre. Neki is Karácsony van. Neki elege van a link vevőkből. etc. etc.

Mindezt olyan stílusban, olyan hanglejtéssel és olyan válogatott sértésekkel, amiből az jön ki, hogy ő az egyedüli NORMÁLIS ember a földön, más mindenki hülye...
Ilyen emberek jelentős számban fordulnak elő egyébként még az egészségügyben titkárnő beosztásban, és a MÁV jegypénztárában.
No, tőlük száll el az agyam. Lila köd. A velük való kommunikációmban jelentős hányadban előfordul a "pcsa" szakkifejezés, amit általában itthon "popi-, popsi-, és/vagy popóként definiálunk.

osz CAR

Van egy fórum, ahol bátorítják az embereket a közös utazásra. (ezt amúgy én már általános iskolás koromban feltaláltam a nyelvfogkefével egyetemben, de nem szabadalmaztattam időben, legyen másnak is egy boldog pillanata). Ezen a fórumon regisztráltunk nemrég. Nem tagadom, elsősorban a pénz miatt...(kinek lenne egyébként kedve idegen emberek után menni, meg háztól-házig furikázni).
Aztán a János utazott is így már párszor, minden esetben jó élmény volt neki. Aztán most hétvégén mi is részesei lehettünk egy ilyen "utasos" menetnek.
Persze, mint mindig minden, ez is döcögősen indul(t). Késik, késünk, nem veszi fel a telefont, nincs a megbeszélt helyen stb. De aztán mindig jó a vége.
Emberek, történetek, akik egyéb esetben soha nem kerülnének az utunkba. Akik mellett fejelfordítva elballagnánk, személytelen, arctalan testek, akik egyáltalán nem befolyásolnák az életünket.
És találkozunk, bemutatkozunk, egymásra mosolygunk. Elégedettek vagyunk mindkét oldalról, mert mi kapunk egy kis "extra pénzt", ők pedig a vontatjegy töredékéért, kényelmesen, gyorsan, tiszta körülmények között utaznak.
Elmeséljük a történeteinket, együtt érzünk, együtt nevetünk, együtt gondolkodunk. A végén keresünk egy olyan helyet, ami még nekünk sem esik nagyon ki, de nekik meg sokkal jobb a kiszállásra. Elbúcsúzunk, utolsó intés, utolsó mosoly. Továbbhajtunk... és hiányzik.
Hiányzik a személye, az illata, a gesztusai a poénjai. Mindannyiunknak. És tudjuk, hogy ő is szeretettel és egy mosollyal az arcán gondol vissza ránk. Mert mégis részesei lettünk egymás életének. Még ha csak arra a 2 és fél órára is...

Szolgálati közlemény

Hétvégére hazamegyünk anyukámhoz. Nem leszek netközelben, így írni sem fogok. Hétfőn re.

Ember

Ma egy nagyon kellemes "meglepetés" ért. Hetente egyszer Győrbe járunk egy Dévényes gyógytornászhoz. Amellett hogy hatalmas a tudása és nagyon nagy szeretettel ajánlom mindenkinek, akinek gondja van a gyermeke fejlődésével, ma bebizonyította, hogy Ember, így nagybetűvel.
Egy kezelés nála 5000 Ft. Sok. Oda-visszaút szintén sok. Pénzben is, időben is, energiában is.
Mégis járunk oda, immáron több mint egy éve. Minden áldott héten.
Ma a szemembe nézett, és azt mondta. Nézd, a következő hetekben is jöhetsz, szeretettel látlak bármikor, de én érdemben már nem tudok javítani a Beni lábán. (ezt nyilván tudom/tam én is. Nem vagyok hülye...de mégis mentem volna, ha nem szól. Ez egyfajta "lelkiismereti" kérdés. Ugyanaz, mint ahogy ma és ezután is megcsináljuk minden nap a 10 perces elektromos kezelést az esti 25 perces tornánkat, és ugyanúgy ahogy hetente háromszor elbiciklizünk Tatára tornázni, pedig tudom, hogy nem sokat ér...mondom, ez lelkiismeret.)
Úgyhogy zsebemben marad + többtízezer (amit befordíthatok a "professzoros alapba").
Elsősorban azonban nem ezt köszönöm neki...hanem azt, ami (sokszor bebizonyosodott) nem megfizethető.

Képek

Pár pillanat a tegnap délutánunkból...:)

Találat

Hétvégén ismét futni voltam. Nagyon jól ment. Jól esett minden egyes lélegzetvétel minden egyes lépés. (Van amikor keservesen kezdődik, elvétem a levegőt, kikötődik a cipőm, sajog a térdem.) Most ennek nyoma sem volt. Gyönyörű, tűző napsütés, szellő se rebben, nyugalom, béke.
Az erdőben fogadott ez a kép. Várt rám. Mutatta magát. Akkor még a nap is rásütött. Két lépés között a levegőben pillantottam oda. Megállt az idő. Tudtam, hogy ez nekem szól. Mosolyogtam. A következő pillanatban földet ért a lábam, újra ellendültem...és még mindig néztem. Csodálatos volt. Belémhasított a felismerés. Vigyáznak rám. Szeretnek engem. Óvnak engem.
Megállt az idő egy másodpercre. Mikor visszanéztem az útra, egy falevél hullott le a felettem lévő fáról, pont a lábam elé. Mint amikor egy ember pontot rak a mondat végére. Csak egy hangyányival volt lassabb ez a pottyanás, mint a többi, a másodperc egy tört részével, mégis felejthetetlen volt. Hallottam azt a kis kattanást, ahogy az ág és a falevél elengedte egymást, jött a lebegés, majd az alig hallható surranás a földön.
Valami most megtalált engem. Valami nagyon fontos.
Üzenem fentre: Tudom, Érzem, Köszönöm.

Dopping

Mikor az ügyeletes orvos által felírt orvosságon ezt olvastam: "A szer doppingteszteken pozitív eredményt mutat" jót röhögtem.
Aztán beadtam Beninek, és éjjel 10-ig rohangált körbe-körbe a szőnyegen...aztán ezt addig fokozta, hogy már csak pörgött és a végén hatalmasat esett. Ezen jót röhögött és kezdődött elölről.
Akkor még bíztam benne, hogy ez csak "véletlen" és betudható annak, hogy a hét elején nem igen jártunk ki, ezért nem fáradt el eléggé. (Egyrészt azért, mert nagyon hideg/szeles/esős idő volt, másrészt meg azért mert emellett egy nagyon beteg gyerek.) (akinek mellesleg mostanság inkább ülnie kellene, mert terhelt a keringése a zörgő tüdeje miatt...jó vicc...)
No, azóta viszont tudom, hogy ez a hörgőtágító tényleg valami pörgetőt tartalmaz. Sosem látott mértékű zizzentség vett erőt ugyanis ivadékunkon. Kapkod, rohangál, kiabál, rombol stb.
Hálisten már csak ma este kap, aztán befejeztük.
Szerda óta minimum napi 5-6 órát vagyunk szabadban. Ő motorral száguldozik vagy egyszerűen csak rohangál. Ennek ellenére, bár én már alig állok a lábamon, este még stand up comedyzik egy sort mielőtt elalszik.
Durva nagyon...remélem hamarosan visszaáll a rend...vagy legalább valami rendnek álcázott állapot.

Horgász

Tegnap futás közben elkaptam egy párbeszédet. Olyasfajta volt, mint mikor régi ismerősök találkoznak, és mégsem akarnak elmenni egymás mellett szótlanul, így mondanak valami blődséget, amire reblődséget várnak.

Egy horgász és egy hölgy között:

hölgy:- jó kapást!

horgász:-jó idő is van és még kapás is legyen? Ennyi minden nem sikerülhet egyszerre.

hölgy:-ez már igaz...

És bevillant...ez a horgász nagy zenmester lehet privát életében. Mert mégis mit várunk? Hogy Békességben és Boldogságban éljük le az egész életünket? Ez nem a Nirvana gyerekek...nem azért vagyunk itt, hogy lebegjünk a semmiben.
Azért vagyunk itt hogy küzdjünk. Azért vagyunk itt, hogy bízva bízzunk. Csak azért.
Felesleges folyton elégedetlenkedni, felesleges a fentieket (lentieket kinek szája íze szerint...) hibáztatni. Mert addig, míg ez a tényt (hogy ez a Világ olyan amilyen) nem fogadjuk el tiszta szívünkből, nem bocsátunk meg magunknak a tévedéseinkért és nem magasztaljuk magunkat a jóságainkért. Nem várunk hálát, köszönetet, örömet, szerelmet, hanem, ha van örülünk neki és befogadjuk, ha nincs akkor meg mi sugározzuk, nos addig nincs tovább.
Minden nap minden perce nekünk szól. Figyeljünk jól. Éljünk jól. És, ha kell haljunk jól.

Tisztázzuk.., avagy Pécs 2.

Ha megkérdezik tőlünk, hogy mennyit ér a gyermekünk (vagy önmagunk) egészsége, akkor azt mondjuk, hogy természetesen minden pénzt megér.
Ez jól is van így. Ennek így is kell lennie.
Már csak azt nem tudom, hogy mégis mennyi az annyi...??
Írtam már itt nektek erről a hálapénzes undormányról, ami a XXI. századi Magyarországon (is) oly jellemző. Egyszerűen nem tudok napirendre térni felette. És továbbra is hangsúlyozom, nem a pénzt sajnálom az orvosoktól. Tanultak érte, éjszakáznak érte, hétvégéznek érte, felelősség nyomja a vállukat érte. Nonszensz, hogy míg egy csatornatisztító szakmunkásnak 10 perces csőgörényezésért fizetsz 15 000-et, addig egy orvos egész hónapban keres 150-et. Tény, hogy rendezni kell a fizetésüket.
Azt is megértem, hogy ők pénzből élnek. Rendben is van, hogy az állami praxis mellett működtetnek egy magánrendelőt. Saját eszközökkel, szabadidőben, adózva és korrekt árlistával. Meg is fizetem/meg is fogom, mert sok-sok szakterületen egyszerűen barbárság ami az állami rendelőben folyik (pl. fogorvos, nőgyógyász, belgyógyász stb...igazából sorolhatnám vég nélkül, és a kivételek természetesen minden tiszteletet megérdemelnek).
Mi is jártunk a Benivel exkluzív budai magánkórházban. Nem is sajnálom az ott hagyott pénzt. Egyrészt azért, mert az időpont az időpont volt. Nem volt többórás várakozás. A váróban egyébként emberi körülmények (tiszta mosdó, könyvek a kicsiknek, színes ceruza stb.) és kedves (köszönni tudó, nem szájhúzogató, sőt, a 10 perces késésért elnézést kérő személyzet) valamint korrekt, minden kérdésre őszintén válaszoló, szakmájában profi és empatikus orvosi ellátás volt.
Tegnap Pécsen (ahol egyébként meg kell jegyeznem az időpont az időpont, ugyanis 12.00-re voltunk bejegyezve és 12.00-kor be is mentünk eddig kettőből kétszer, és a körülmények is jók, tiszta mosdó wc-papír, sőt a röntgenre sem kell órákat várni, a felvétel megvolt kb. 10 perc alatt) Prof. K.-val a következő párbeszédet folytattam:

Prof. K. : -Anyuka, így második ránézésre és 100%-os biztonsággal állítom, hogy tudok javítani reoperációval a láb állapotán. Akarja-e ezt?

én: -Természetesen akarom.

Prof. K: -Rendben, akkor nézzünk egy időpontot. (blabla, ezt már tudjátok)

- Tisztázzuk, azt feltételezem, hogy azt szeretné, hogy én operáljam a gyereket...(mellé jelentőségteljes nézés. Egyértelművé téve, hogy ő pénzt kér, és kapni is akar, különben vihetem oda a gyerekemet ahova akarom...)

én: - igen, természetesen. (jelentőségteljes nézés: ÉRTETTEM)

No, itt tartunk. Nem panaszkodom. Mert nem az utcán élünk, van mit ennünk, még akkor is, ha meg kell nézni, hogy mikor kerül hús az asztalra és mikor mi hol olcsóbb. Vannak ruháink, befizetjük (mert be tudjuk fizetni) a rezsinket stb. Sok tízezren sokkal-sokkal rosszabb körülmények között élnek nálunk.
Szóval kérdezném, ezúttal nem költőien: Mennyi az annyi? Mennyi az szerintetek, amivel egy ortopédiai főguru nem küld el a búsba, és nem disznókarajként bánik a gyerekem lábával?
Mennyit érjen meg nekem a gyerekem egészsége?

Olimpiai játékok

Úgy gondolok az Életemre, mint az olimpiai ötkarikára. (Csak szerencsés esetben nem csak öt karika jut). Köröket futunk. Mindenki ugyanazokat a köröket. Van akinek könnyen megy, van akinek nehezebben. Van aki feladja, van aki még egyszer (még százszor) nekivág ugyanannak a körnek. Ez az Élet. Elindulunk valahonnan, és egyszercsak ugyanoda jutunk vissza, szerencsés esetben egy tapasztalattal gazdagabban. (porból jöttünk porrá leszünk...)
Az én köreim most a kisfiam körül forognak. Elindultunk, volt egy szar körünk Tatabányán, aztán még egy Debrecenben és most Pécsen.
Múlt héten beutalót kértem a háziorvostól ortopédiára (ott szedtük össze ezt a nyavalyás bronhitist) ma bronhitises gyerekkel leutaztunk Pécsre (nem mondtam le, mert ezt az időpontot augusztusban kaptam...ha lemondom, sose jutunk megint oda, hogy az utazás miatt aggódjak...fekete pont anyunak...). Műtét. Egyértelműen. November 3. És most kezdődik az új kör, mert újra háziorvos (labor, belgyógyászati vizsgálatok stb.)
Ha végiggondolom szép. Ha beleélem magam akkor meg szar.
Mint az ÉLET maga...

ui. folytatása következik, de most iszonyat fáradt vagyok. jóéjt:)

Party

Tegnap nem tudtunk mit kezdeni marha nagy jódolgunkban, ezért úgy döntöttünk rövid tanakodás után, hogy elmegyünk családilag az orvosi ügyeletre.
Biztos nektek is volt már ilyen. Amikor minden összejön. Már úgy érzed, hogy nem lehet tovább fokozni, szóval muszáj valami extra nagy dolgot véghezvinni. (ilyen például felborulni egy egyhetes TOI TOI WC-vel ésatöbbi).
Szóval elindultunk a délutáni alvás helyett, én, az előnyösebb megjelenésem érdekében a karomba vettem a síró gyereket...mert ugye az tudvalevő, hogy a frissen mosott haj és egy síró gyermek mindenkinek jól áll.
A Benit ügyesen betanítottuk, így köhögött és sípolt levegővételkor. Igazán jól sikerült a mutatvány, csak sajnos a szemfüles asszisztensnő leleplezett minket. Biztos azért, mert túl nagy divat mostanában ez az ügyeletre járásos buli. Szóval mielőtt megkérdezte volna, hogy miért partyzunk ott nálunk, egy fél órás szentbeszédet tartott arról, hogy délelőtt gyermekügyelet volt, miért nem jöttünk akkor. Én mertem mondani, hogy mert nem tudtunk róla (János, meg azt, hogy mert most van problémánk). Erre még jobban belemelegedett, hogy ezt mutatja a VÁROSI TÉVÉ. Namondom szuper, hogyhogy én ezt még nem láttam?? Pedig mekkora muri már a városi tv képújságját olvasgatni napról napra...
No, hogy ezt a kedélyes párbeszédet letudtunk megkérdezte, hogy mi a baja a gyereknek. Elmondtam neki, erre ő válaszolt, hogy jó, üljünk le, mert most nincs orvos. Talán 1,5-2 óra múlva visszajön. Én köszöntem szépen a szíves marasztalást, de úgy döntöttem inkább megyünk tovább after partyzni máshová.
De aztán csak nem tudtunk nyugodni fene nagy jómódunkban, úgyhogy visszamentünk, amikor rövid várakozás után az orvos tartott szentbeszédet nekünk a délelőtti gyermekügyeletről. Keresztkérdésekkel kitudakolta, hogy mi direkt őt szívatjuk és hozzá hozzuk a gyereket. Ettől annyira bepörgött, hogy a beteglap jelentős részén ezt részletezte. ("Bár jártak már az ügyeleten, elmondásuk szerint nem tudtak arról, hogy délelőtt gyermekügyelet van.")
(...@<><@ˇ°).
No, de aztán lényeg a lényeg, nagy duzzogva megvizsgálta a Benit, sőt még egy receptet is kiállított. (Közben csörögni mert a telefon...nagy sóhaj szájhúzogatás...igen elhiszem, hogy ügyelet alatt legjobb lenne ropit enni és nézni a barátokköztöt...de sajnos vannak ilyen kitartó életigenlők mint pl. mi...).
Szóval köszi doki, hogy ránk szántál 10 percet.
Ma aztán elmentünk a mi háziorvosunkhoz. Tüdőgyulladás nincs...ne is legyen...
Szuper hétvége volt:)