Függ

Nem szeretem a gyógyszereket. Soha nem szerettem őket. Gyerekkoromban anyukám sírva imádkozta belém a lázcsillapítót, mert én inkább beleültem egy kád jeges vízbe, minthogy lenyeljem azt az izét.
Ez azóta sem változott. Évente kb. kettőször (vagy annyiszor sem) veszek be gyógyszert, inkább lefekszem pihenni, ha fáj a fejem és sürgősen elkezdek körülnézni magamban, hogy mi történt. (Miért?)
Gyűlölöm a gyógyszerreklámokat. Felháborítónak tartom, hogy azt sugározzák, hogy bármi van (prosztata gond, megfázás, fejfájás, menstruáció, szakítás, fogfájás, vagy csak egy óvodai előadás) akkor a GYÓGYSZER rá a megoldás.
Ez nem igaz. A gyógyszer semmire sem megoldás. Maximum a tünetek elnyomására.
Hasonló szellemben neveltük a Benit is.
Aztán megműtötték. A kórházban maximális adagban kapta a fájdalomcsillapítót. Hazajöttünk. Éjszakánként sokszor ébredt, kiabált, hogy FÁJ, FÁJ, NAGYON FÁJ A LÁBAM.
Természetesen akkor is kapott gyógyszert. Aztán szépen lassan kezdtem felfigyelni arra, hogy amikor játszunk, olvasunk, sétálunk stb. akkor soha nem fáj, de akkor, ha aludni kell menni, fogat kell mosni vagy ebédelni kellene rögtön fájni kezd a lába.
Amint lehetett elkezdtem a homeos fájdalomcsillapítót adni neki. Tökéletesen működött. Aztán mikor elfogyott a fiola vettem egy doboz Tik-tak-ot és azóta ezt kapja "fájdalomcsillapításként".
Mondjuk napi 2-3 tik-takról van szó. Tehát nem a mennyiség aggaszt.
Egész egyszerűen az elv aggaszt, hogy most társult a "nyavajgás"=édes bogyó a fejében.
Mintha minden szírre-szarra az lenne a megoldás, hogy bekapunk egy bogyót. Tehát, most maximálisan a reklámok által generált "mindenre jó" állapotban vagyunk. Ami tudom, hogy leépíthető csak (jelenleg) elkeserítő.
A barátnőm mondta, adjak neki valami rossz ízű vitamint. Kérdem én: Honnan vegyek olyat? Már minden, MINDEN gyógyszer narancs és eperízű. Arra vannak kitalálva, hogy döntsék magukba az emberek...

Karinthy

Szeretem a verseket. Szeretem ahogy belehalok a szavakba és szeretem ahogy feltámadok általuk. Szeretem ahogy egyszerre elviselhetetlenül könnyűnek és elviselhetetlenül nehéznek érzem az életet. Ebbe a versbe pár hete botlottam, eddig nem ismertem.
Látszólag groteszk. Látszólag.

Karinthy Frigyes: A halottas kocsi

Egy fekete kocsi ment a Köruton,
Május volt, mert az minden évben van,
A fák tehát lomboztak és rügyeztek
És drága nők csacsogtak boldogan
Nyitott kocsik kacéran ringatóztak
Ki a ligetbe, merre lát a szem,
Csak a fekete kocsi ment közöttük
Becsukva, szépen engedelmesen.
A kocsiban, hol kellemes homály volt,
Feküdt három fehér ur meztelen,
A hangulat kissé fagyos közöttük,
A modoruk se könnyed, fesztelen,
A lábukra egy cédulát kötöttek,
A cédulán rendőri látlelet,
Friss jégből van a derékalj mögöttük
Jégből a paplan a fejük felett.
És szólt az egyik mozdulatlan arccal,
Mig fején a jég halkan szörcsögött:
Önt ugyebár Mohácsnál dobta partra?
És szólt a másik: mint egy hörcsögöt,
És szólt az egyik: ön soká feküdt lenn,
És szólt a másik: négy napot bizony,
Én Óbudánál ugrottam be, és ön?
És szólt a másik: én a Lánchidon.
És szólt az egyik: az öné milyen volt?
És szólt a másik: barna és molett,
És szólt az egyik: az enyém is éppen
És szólt a másik: hát az meglehet.
És szólt az egyik: mondja, hogy nevezték?
És szólt a másik: Ringaráz Kata,
És szólt az egyik: hát ez óriási!
Hisz akkor ön a Csempe Pál tata.
Én azt hittem, önt szerette mégis
Azért ugrottam, mint egy kerge kos,
És szólt a másik: hát nem önt szerette?
Hisz én ön miatt voltam bánatos,
És szólt az egyik: hát nem önt szerette?
És szólt a másik: ó hát volt remény?
És szólt az egyik: hát kié lett akkor?
És megszólalt a harmadik: enyém.

Zseniális találmányom

Egyszerűen nem értem, hogy amíg minden szar babakocsira pohártartót szerelnek, addig egy babakocsin sincs világítás.
Feltaláltam hát a babakocsilámpát. (dinamós első/ hátsó, refi...a tolatón még gondolkozom)

(De most komolyan..minek van nagyobb esélye, annak, hogy a 6 hónapos gyereked Mekis kólát szlopál papírpohárból vagy annak, hogy télen délután 15 óra után mész az utcára?)

Addig is, míg a gyártás megindul madzaggal felkötök hátra egy biciklis villogót...mert én tényleg félek, hogy elütnek a vaksötétben...

Függök

Be kell vallanom, hogy több függőségem is van. Tudok róluk. És próbálom kordában tartani őket. De jó "anyagoshoz" híven vannak kilengéseim, pár nap (vagy hét) amikor teljes terjedelmében eluralkodik rajtam a kór. Majdnem minden gondolatom e körül forog...és majdnem minden cselekedetem is.
Az elsőszámú "szerem" az olvasás. Mértéktelen időt tudnék könyvek között tölteni. Emiatt bűntudatom is szokott lenni. A János is tisztában van eme szenvedélyemmel, ezért múlt héten úgy jött haza a könyvtárból, hogy a következő mondat hagyta el a száját:
-Nézd, ennyire megszívattam magam!...és elővett három nekem szánt könyvet a táskájából.
Hát ez a magyarázat arra, hogy miért nem írtam pénteken, miért feküdtem hajnali fél 4kor le szombaton és miért voltam hulla fáradt és ingerült vasárnap...egészen addig, míg el nem olvastam az utolsó sort is. Két könyv 3 nap...borzasztó vagyok....
Mentségül el szeretném mondani, hogy nem mindig kattanok ennyire rá...van amikor egész normális tempóban és intervallumban olvasok. Ez most nem ilyen volt.

Csúszás

Ma délben nem tudtam posztolni sőt továbbmegyek egyáltalán netezni sem tudtam, mert a külköm nem akart aludni.
Bő egy óra altatás után, mikor is én percenként mondtam hogy pszt, ő pedig 49 másodpercenként új nótába kezdett, elmesélte nekem az összes traktoros viccet és beszélt a Mikulással én feladtam a vágyam, hogy aludjon és duzzogva kisétáltam a szobából.
Ő fejhangon üvölteni kezdett, én meg tovább duzzogtam. Aztán pár perc után megelégeltem ezt és visszamentem. Gyermekem az ágy sarkában ült és bömbölt. Ahogy meglátott elhallgatott, kifújta az orrát, befordult a fal felé és elaludt :O (úgy egy fél órára)
Ennek megfelelően délután háromszor kiszúrta a fél szemét, nyolcszor odacsípte a szekrényajtóval az ujját és tízszer egyszerűen csak a szőnyegen ülve üvölteni kezdett...aztán azért bömbölt, mert arra a kérdésére, hogy: -Anya, most miért sírok? én nem tudtam szakszerűen válaszolni :)
Hosszú nap volt.
Holnap re..hej:)

Humor

Figyelmeztettelek titeket, hogy a humorom egy ideje elment legelni, szóval csak saját felelősségre olvassátok a blogot...ám, mikor e kijelentést tettem nem számoltam a karácsonyi reklámújságok nagyszerű kínálatával.
És ezek tényleg léteznek, nem én vagyok ilyen agybeteg...

Pár gyöngyszem:

Twilight póni-MEGLEPETÉS csomag
My Little Pony- kis beteg póni
My Little Pony- ÖLTÖZTETHETŐ póni/Ella, öltöztethető ló
Hópihe a TRENDI pónilány
Fashionista Barbie
Fogorvos/Bébiszitter baba
Play-Doh takarító barátok
Szippancs-magyarul beszélő porszívó
Furdi-magyarul beszélő fúró

Vagy ezek csak belőlem váltanak ki hisztérikus röhögést?

Kifele

Pont három hete műtötték Benit és még három hét van a járógipszből. Túljutottunk tehát a felén, már lehet visszaszámolni.
(Amúgy a fekvőgipszes 2 hét 5000szeres szorzóval számít, szóval, mindenképpen túl vagyunk a nehezén.)
Pár napja segítséggel lépeget, sőt tegnap tök egyedül végigment a folyosón a fal mellett. Úgy érzem minden nap egy pár lépéssel több megy, szedi a homeos heggyógyítót rendületlenül, egyre kevesebbszer panaszkodik, hogy fáj a lába, ma úgy lépett fel a küszöbre, hogy a balra terhelt teljesen...szóval haladunk.
Arra viszont nem merek gondolni, hogy mi lesz a gipsz után...most szóljon ez a három hét erről...a nagy falatok nehezen mennek le a torkomon.

Professzionálisan

Leírom a tudományomat.
Ha valaki, neadjisten olyan helyzetbe kerül, hogy a kiskorúja gipszelt lesz, tudja hasznosítani. Ti többiek, meg röhögjetek velünk egy jót (mer' amúgy vicces).
Alapprobléma:
Járógipsz, ami rohadtul csúszik a járólapon. (mivel nekünk a lakás 79%-a járólap ez igen jelentős tényező)

Megoldás:
El kell menni a gyógytornászhoz (játszani a gyerekhaverokkal). Majd beszélgetésbe elegyedni. Felvázolni a problémát, meghallgatni az ötletet, miszerint: cipészhez kell menni, aki ragasszon a gipszre egy gumisarkat.
A cipészhez elmenni, majd meghallgatni a problémát: a gumisarok felragasztásához simára kell köszörülni a gipsz alját.
E lehetőséget élből elvetni, tudván, hogy a gyermek (kk. Benedek) megőrülne, ha a köszörűhöz nyomná bárki is a műtött lábát (nem a fájdalomtól, hanem az ijedségtől).
Meghallgatni a cipész ötletét: ragasszunk a gipszre bútorlábalátétet.
Ezen először röhögni, aztán elgondolkozni, majd egy elvetemült pillanatban teknokolrapiddal odaragasztani.
MŰKÖDIK. (nektek nem kell végigjárni ezt az utat. Egyből vegyétek elő a teknokolrapidot :)

Alapprobléma 2:
A gipsz nem érhet vízhez. Így fürdés nincs. Mosakodás/mosdatás van. Igen ám, de a frissen bejáratott kukac ezt nem értékeli, kezd begyulladni.

Megoldás:
Végy elő egy háztartásban fellelhető hányó/teregető/áztató/takarítós lavórt. A gyermek (kk. Benedek) gipszelt lábára köss egy nájlonzacskót.
A lavórt öntsd tele frissen főzött kamillateával.
MŰKÖDIK. Kukacos kamillás ülőfürdő, gumikutyával. Mellékelt kép ld. fent. :)


És ha már csizma. Annyira elavult ez a Mikulásos téma...egyetlenegyszer szóltam el magam, hogy a Mikulás a csizmába hozza az ajándékot. Nálunk csak egyféle csizma van (a kiscsizma), egyébként meg bakancs van meg cipő.
De Beni a csizmába várja a csomagot, így ma félálomban felemelte a gipszét az égbe és közölte.
Anya, a Mikulás ide (mutatja) dugja majd a csomagot....ÉS NEM LESZ HIDEG :) aztán beszélt még valamit az elefántról, akinek papucsa van (gondolom ő meg majd oda kapja a csomagot), anya meg apa meg cipőbe. Ennyi, van itt rendszer :)

Olinka

Ha az ember lánya GYESen van, akkor, egy idő után óhatatlanul kisgyermekes anyákkal és nyugdíjasokkal találja körbepányvázva magát. Normális ember ugye dolgozik azokban az órákban amikor mi mozgásképesek vagyunk, marad aki marad.:D
És abban is biztos vagyok, hogy minden GYES-es anyukának van egy olyan szomszédja, mint nálunk Ilonka néni (Beni szerint Olinka).
Olinka, 86 éves, egyedül élő néni. Tudja ki mikor megy el és jön haza a lépcsőházban. Tudja, ki vitte le utoljára a szemetet (és nem csukta vissza a kukatetőt), tudja mikor jönnek a kéményseprők, tudja a szippantós telefonszámát fejből. Tudja ki mikor szexelt utoljára, és tudja hogy ki szereti a banánturmixot. No ilyen Olinka.
Azzal már kezdek megbarátkozni, hogy Olinka néha-néha (értsd legalább hetente kétszer) felbukkan a lakásunkban. Igaz nem hívta senki, de úgy gondolja annyira baromi jóban vagyunk, hogy ő kopogás és beengedés nélkül bejöhet hozzánk. (jó, néha kopog, de azt nem szokta megvárni, hogy kinyissam az ajtót).
Így történt ez ma is. Mi Benivel éppen a konyhában tartózkodtunk. Akkor vettem ki a sütőből a tepsi pizzát, amit ebédre szántam. (Mivel B. mellettem ült a konyhapulton, úgy gondoltam a pizza jó helyen lesz a földön addig, míg ki nem hűl annyira, hogy feltehetem az asztalra).
Ám ekkor berontott Olinka. Egy pillanat alatt a konyhában termett, erősen szemezni kezdett Benivel, magyarázott valami írtó fontos dolgot a lakógyűlésről...és belelépett a pizzába.
Én elnézést kértem, hogy rossz helyre raktam a tepsit, ő meg azért, mert nem vette észre, hogy ott van. Azaz észrevette...csak elmondása szerint úgy vélte az az új SZŐNYEG.
Hát ilyen a mi Olinkánk. Jófej amúgy, vadászkopó meg minden, de az ebédünknek nem tett jót.:)

Lassíts le egy percre, ember! Leelőzted magad!

Ez történt velem is. Sorra minden ízem-részem feladja a szolgálatot.
Kezdődött egy rejtélyes "ótvarral" a lábamon...amúgy ezt már megfigyeltem, ha kivagyok, akkor rögtön bőrelváltozásaim lesznek, amik egy idő után úgy eltűnnek,mintha ott sem lettek volna. (most sem jutottam el bőrgyógyászhoz,mert mire időpontot kértem volna addigra elmúlt).
Aztán ez az ájulás téma ugye.
Aztán hétvégén megjött, olyan görcsökkel, hogy legszívesebben az ágyban összegörnyedve bőgtem volna. A lábam is lezsibbadt annyira fájt a hasam. (nekem nem szokott problémás lenni a menstruációm).
Aztán kozmetikusnál jártam. Egy ideig gondolkoztam, hogy mint a klasszikus műtős filmekben, én is kirohanok két érfogóval egy defibrillátorral, nyitott mellkassal ordítva az utcára, annyira fájt. Majdnem elbőgtem magam, de tényleg. (ez sem jellemző).
Aztán szombaton annyira fájt a fejem, hogy bevettem egy panadolt. (ez önmagában már szokatlan), de aztán hányingerem is lett, meg általános gyengeségem. Namondom, apa, én most feldobom a talpam. Úgy mentem zuhanyozni, hogy szóltam a Férjemnek, hogy ha dübbenést hall, akkor az én voltam.
Napok óta iszonyúan fáj a derekam a keresztcsontomnál. Görcsös, dudoros, érintésre, mozgásra érzékeny...áh, nem részletezem.

Szóval a testem nem bírja a nyomást. Furcsa, mert fejben nem érzem magam annyira szétesve, mindenesetre a testem biztos jobban tudja, hogy mivan, és én hallgatok rá.
A megoldás fejben egyszerű, NEM KÉNE OLYAN K. KOMOLYAN VENNI MAGAM. Na ja...már csak a megvalósítás áll előttem.:)
Mindenesetre, üzenem a Jézuskának, hogy egy kiropraktőr most nagyon jól jönne...

Holnap ide megyünk, jó?

Ezt a mondatot Benedek számtalanszor elismétli egy nap. Bármilyen neki tetsző képet meglát (könyvben, fényképen, tányéron, pelenkán stb.), akkor odabök és mondja. Nem válaszolhatok neki mást rá, csak, hogy JÓ, annyira édes.

Tegnap, ragyogó arccal: ANYAAA, a kiscsizmában tudok motorozni!


én:- Beni, kérsz ebédet?
B: - Sajnos nem tudok enni, rajtam van a csizma....

Hétfőn majd focikázunk, jóó? (a hétfő jelenleg az időhatározó, nálunk minden hétfőn történik).

(Amúgy elég szépen megbékélt a kiscsizmával a szentem. Járásra nem jó, de minden másra igen, pl. remekül kopog a falon és az ágykereten illetve a másik lábát húzogatja rajta, és mondja: -Nééézd anya, hegedálok! :D)

(Ui. holnap elutazunk, hétfőn re. Csók)

Járó(ka)

Notehát, mint korábban említettem, megvan a járógipsz. Ami egyenlőre még nem funkcionál, ugyanis nem tud vele járni, de ami késik nem múlik...
Hatalmas előnye viszont, hogy térd alá ér, így végre tud hason aludni és sokkal könnyebb cipelni is, ja és a mászás is normális mostmár, nem sebesült hadifogoly stílusú.
Este vettem észre, hogy a térdhajlata elég csúnyán bepállott a nagycsizmába úgyhogy azt most kezelni kell serényen.

A seb...khm...elkövettem azt a meggondolatlanságot, hogy amikor meghallottam a doki lelkesedését, miszerint "jajj, de csodaszép" odapillantottam a Beni lábára...na, ez nagy hiba volt...
Mert ugyanis az ami egy ortopéd sebésznek szép, az egy anyukának....hát...hogy is mondjam...kissé nyers...szóval dobtam egy hátast tüstént, szó szerint (még azt se nagyon bírom, ha picit elvágom az ujjam és az vérezget). Úgyhogy szegény Benikém a mutatvány második részében egyedül kellett, hogy helytálljon, mert engem kiültettek a kispadra :S
(és meg kell jegyeznem, nagyon kedvesek voltak....már-már kényelmetlenül éreztem magam, annyira körülugráltak, hiába mondtam, hogy nem cukor/vérnyomás/idegösszeomlás, csak egyszerűen nem bírom a vért. Kakaóval, vizes ruhával és kajával tukmáltak és még a prof titkárnője is kijött az irodából megkérdezni hogy vagyok...furi volt, köszönöm!)
Nagyon bátor, nagyon ügyes volt Benikém most is. Ám sajnos megint kicsit megbillent lelkileg, éjjel elég sokszor felsírt, és nappal is nyűgös.
4 hétig kiscsizma, dec. 14-én megyünk gipszlevételre. Aztán jöhet a rehabilitáció.
Hajrá ÉLET!

(amúgy, most azon gondolkozom, hogy ha a gipszre rááll majd egyszer, akkor lehet, hogy elmarad a gipszlevét utáni járástanulás...jó lenne...meglátjuk)

Gábornak

Voltunk ma Pécsen, megvan a járógipsz. Minden rendben, holnap majd részletezem, csak most iszonyú fáradtság van.
Erről a számról (illetve a mondanivalójáról) Gáborral beszélgettünk visszaúton.
Hallgassátok szeretettel.

GÁBOR, EZÚTON IS NAGYON-NAGYON KÖSZÖNJÜK A FUVART!

Holnap

Holnap megyünk Pécsre, mert Beni járógipszet kap.
Ez több okból is nagyszerű:
1. nagy eséllyel kevesebbet kell cipelni
2. picit szabadabb lesz (nem kell főzés közben ki-be rohangálni, mert nem éri el a könyveket)
3. látni fogom a sebeit, és megnyugszom, hogy nem vérzik, jól forr, nincs begyulladva etc.
4. ez azt jelenti, hogy eltelt a műtét utáni első periódus, így közelebb vagyunk a célunkhoz.

Már régebben is megfigyeltem magamon, hogy szeretem ciklusokra osztani az életemet. Teszem ezt azért, mert így a kis céloknak is lehet örülni. A belátható időre tagolás azért is jó, mert lehet visszaszámolni és sokkal jobb a számolást mondjuk 10től kezdeni, mint 32-ről....
A műtét után 3 ciklust különítettem el.
1. fekvőgipszes
2. járógipszes
3. járni tanulós (merthogy 1 hónap gipsz után nem fog tudni egyszerűen ráállni és járni)

Szóval holnap vége az első ciklusnak. Így ma nagyon gondtalannak érzem magam. (korábban, mikor gipszelték, akkor is a gipszlevétel előtti napokon voltam a leggondtalanabb. Furi, mert normál esetben az első gipsznélküli napon kellett volna annak lenni...normál esetben. Csak az a baj, hogy én akkor is visszaszámoltam, és a gipszlevétel első napja azt jelentette, hogy már eltelt egy "szabadlábas nap"...én se értem magam...hülye vagyok, na...)

Másrészt, úgy érzem, hogy most igazából szembesültem a szenvedés létjogosultságával. Milyen furcsa, hogy az, akinek "nehéz napjai vannak" teljesen másként értékeli/érzékeli az időt, mint aki boldog. Valahogy, mintha a boldogság kikapcsolná a harmadik szemedet, repülnek a pillanatok, a napok, a hónapok. Egy egyhetes nyaralás végén azt mondod, hogy "mintha most érkezünk volna". Úgy kell visszakényszerítened magad a helyzetekbe, hogy emlékezz, hogy mit is csináltál egy hétig (fürdésen, alváson és szexen kívül).
Mintha csak akkor lennél két lábban a Földön, amikor nehéz perceid vannak. Én sokszor úgy éreztem, hogy soha nem telik el ez a két hét. Minden keserves pillanata itt van a szemem előtt, a véremben, a szívemben. Hogyha ezt az állapotot, amiben most vagyok sikerülne átmentenem a boldog perceimre, szerintem megtalálnám a földi Nirvanat. Nem könnyű a boldogságnál gyeplőt húzni és a boldogtalanságnál gyeplőt engedni....Talán tényleg ez a titok.

Spár

Mostanában nagy látványosság vagyunk a gyerekkel. Az emberek szeretik rajtunk csorgatni a nyálukat. Egy gipszcsizmás kétéves hálás téma az utcán. (már gondolkoztam, hogy felveszem a rózsaszín tütümet és előadom a lennivagynemlennit...hátha elveszek valamit a dolog éléből...).
Az, hogy idegenek megbámulnak, megszólítanak/tanácsokat adnak és "úristenkednek" napi szinten megy. Én azt játszom, hogy nem veszem észre őket...de ők kitartóak. Hát igen, mindent egy zaftos pletykáért.
Egy délután a Spárban vásároltunk. Egy terjesztő srác éppen töltötte fel a képeslapos állványt a kasszánál. Miután jól megnézett minket, szokásos kérdés
- Mi történt, rosszalkodott? Én is gipszben töltöttem be a másfél évemet.
-én sóhajtva: "nem, meg kellett műteni"
-Hogyhogy?
-Dongalábbal született ~sóhaj~
-ÉN IS!

No ezután beszédbe elegyedtünk, szakmáztunk egy sort. Jó volt. Valami plusszal távoztunk. Egy szívből jövő mosollyal.

Én néha úgy gondolom, azért kaptunk egy dongalábas gyereket, hogy átlagnál többször legyen ilyen "testvériség-érzésünk",vadidegenekkel. Sallang nélkül, tiszta érdeklődéssel, megértéssel.
Persze sokkal fájdalommentesebb lenne, hogyha világutazónak születek és a Föld minden országában a magyar testvéreim után kutatok, hogy velük éljem át ezt az érzést...viszont akkor sokkal kevesebb lennék. Mert nem lenne egy ilyen tündéri, türelmes, okos, bátor kisfiam.
Úgyhogy jó ez így!:)

Foci

Már jó ideje mosolygok valamin. Mégpedig a focidrukkereken.
Van egy klub, amiért tűzbe mennének. Kijárnak meccsekre. Szidják (sőt az elvetemültebbek verik) az ellenfél szurkolótáborát. Aztán, ha egyszer válogatott meccs van, és győz a csapat, összeborulnak a sarki kiskocsmában azzal az emberrel akit múlt héten elküldtek a csába.
Így működünk mi emberek. Nem az ember számít, hanem a helyzet. Példának okáért ha egy távoli országban találkozol egy magyarral, úgy érzed legszívesebben a kebledre ölelnéd, fizetnél neki egy sört és adnál neki az otthoni rakott krumplidból. Míg itthon hagyod éhen halni és megfagyni a honfitársaidat az utcán. (jó esetben hagyod, rosszabb esetben botokkal meg kutyákkal támadsz rá). Még rosszabb esetben azt állítod, hogy ő nem is magyar (pedig itt született, magyar az anyanyelve és egyenesen áll (ha más nem, a szíve), ha meghallja a magyar himnuszt.)
Szóval az aktuális helyzet irányítja a tetteidet. Észrevetted? Akkor tégy ellene!

Magány

Nem vagyok egy veszekedős fajta. Hála Istennek János sem az. Egész egyszerűen nincs szükségünk a veszekedésre. Ha véleménykülönbség van, akkor azt megbeszéljük és általában egy köztes megoldást választunk.
Egyetlen egy eset volt, amit soha nem felejtek el. Tulajdonképpen az egész ott kezdődött, hogy mártírkodni akartam. Lenyomtam a saját szükségleteimet annak reményében, hogy így neki könnyebb lesz. Ez volt tulajdonképpen az alapvető probléma. (Beni első műtétjénél ő nem vett ki szabit, hanem az egész időszakot végigdolgozta. Azt mondtam nem kell, hogy jöjjön, úgysem tud semmit csinálni, egyedül is elleszek...ez nagyon nagy hiba volt).
És ekkor sem veszekedtünk a szó klasszikus értelmében. Nem emeltük fel a hangunkat, nem csapkodtuk egymásra a telefont etc.
Amit éreztem az a hatalmas, félelmetes, borzasztó, fekete MAGÁNY. Egyedüllét. Nem így kellett volna lennie.
Tanultunk belőle. Soha többet így.

Más

Érdekes az élet. Beninek két műtétje volt (és remélem nem is lesz több), és ahelyett, hogy "tudnám mi van" tök új minden.
Az első műtétnél előtte készültem ki, de nagyon...Rettegtem, a vérvételtől, az altatás előtti koplaltatástól, az altatástól, a műtéttől, a gipsztől. Mindentől. Ahogy megvolt a műtét fokozatosan enyhült ez. Fellélegeztem.
Jelen esetben meg a műtét utáni állapotok készítenek ki. Egész pontosan rettegek attól, hogy milyen lesz a lába. Műtét után kezdett erősödni és még hónapokra van a tetőpontja.
Olyan ez mint mikor új párod lesz. Azt gondolod, hogy az előző is férfi, ez is az, csak tudod már mi a tényállás, és aztán szépen lassanként rájössz, hogy nem tudsz semmit. Teljesen új helyzetek elé kerülsz, vadonatúj mondatok, vadiúj reakciók. Mintha semmit nem ért volna az a mittomén' hány év, amíg nem vele voltál.
Csak az alapok maradnak meg, a színtiszta leháncsolt esszencia. Az a pár érzet és gondolat, amelyek az egész életedet körbeszövik. Ezekre éri meg odafigyelni. Minden téren.

Ítélet M

Mi emberek baromira előítéletesek vagyunk, szerintem. Mindenki. Az egyetlen különbség közöttünk annyi, hogy van aki ezt tudja magáról és küzd ellene, és van aki nem. Persze ez sem teljesen igaz. Mert 100%-ban senki sem tud és ami még fontosabb nem is akar előítéletmentes lenni. Egész egyszerűen vannak olyan dolgok, amelyek berögzülnek, bekattannak és úgy is maradnak életünk végéig, hacsak nem jön egy lecke, ami tesz róla, hogy ez megváltozzék.
Én ugye mondtam már pár negatív ítéletet az emberek felett (rossz fog, túlsúly stb.).
Következzék most a folytatás:
(FIGYELEM, EZ AZ ÉN SAJÁT ÉRTÉKRENDEM. NEM ÍTÉLKEZEK AZOK FELETT, AKIK EZT MÁSHOGY CSINÁLJÁK, AZOK FELETT MEG PLÁNE NEM AKIK MÁSHOGY GONDOLJÁK.)

-Televízió/számítógép/internet/játék függőség.

Ezt a témát is érintettem már. Nem tudok ezekkel az emberekkel azonosulni. A televízió SZERINTEM ma a legnagyobb veszélyforrások egyike a családra nézve. Egész egyszerűen azért, mert észrevétlenül iktatja ki az emberi kommunikációt. A családok jó része esténként összegyűlik a TV előtt és beszélgetést színlel vagy egyáltalán nem is beszélget. Ennél még egyel rosszabb az, ha egész nap megy a TV és csak rá-rákukkantunk vagy háttérzajként funkcionál. Az egész napra rányomja a bélyegét, mert hiába nem nézzük, akkor is követjük az eseményeket. Nem a saját tempónk szerint megy a nap, hanem észrevétlenül igazodunk a reklámblokkokhoz, filmekhez, híradóhoz stb. Az meg már a non plus ultra nálam, ha a gyereket TVztetik, azért, mert egy idő után eltűnik/ellaposodik a kontaktus a szülőkkel. Nem lesz fontos az összebújós könyvnézegetés, nem lesz idő kreatívkodni, beszélgetni, példát mutatni stb. A TV mutatja a példát, a rajzfilmek torz karakterei, a reklámok műcsaládjai, a filmek balhéi stb. (mondom mindezt úgy, hogy mióta az eszemet tudom TV-nézős gyerek voltam, korlátok nélkül...illetve akkor a rendszer volt a korlát, mert elképzelhetetlen volt akár az éjjeli műsorban is, hogy olyan jeleneteket lássak, mint most du. kettőkor.)
Ezért (is), nálunk soha nincs bekapcsolva a TV napközben. A Híradót nézzük meg közösen (tudom, ez sem jobb egy mesénél, viszont erre felnőtt igény van.) Aztán a Beni fürdik, én lefektetem, amikor kijövök tőle már javában megy az esti film. Abba vagy belenézünk vagy nem. Ennyi. Ennek megfelelően többi fent felsorolt médiaeszközzel is hasonlóan csínján bánunk.

-Babakocsizás

Ez egy nagyon vicces előítéletem. Meg vagyok győződve róla, hogy aki babakocsiban tolja a gyerekét az tudatlan, egyáltalán nem az ösztöneire, hanem valami hülye társadalmi elvárásra hallgató némber. Az meg aki a nagy, járni tudó gyerekét tologatja egész egyszerűen egy kretén.
Ezt azért írtam le ilyen nyersen, mert kb. így működik az előítélet(em). Az más kérdés, hogy ezt a dolgot ha egy picikét is megpiszkálom magamban máris kibukik, hogy igenis vannak babák akik szeretnek a kocsiban elterülni és nem erőszakkal kényszerítették oda őket. (Erről írtam az elején, hogy van, aki tudatában van az előítéleteinek és küzd ellene. Egész biztos vagyok, hogy arról a szóról, hogy cigány nem Palya Bea, és arról a szóról, hogy zsidó nem a piros kabátos kislány a Schindler listájából ugrik be sokaknak...sajnos.)

No, és ezt most csak azért írtam le nektek, mert a mai napon az előítéleteimre válaszolván bekapcsoltam a Beninek a TV-t napközben, mert egész egyszerűen kimerültek a tartalékaim, könyvet néztünk, fűztünk gyöngyöt, néztünk diafilmet, játszottunk a traktorokkal, gyurmáztunk...és még csak délelőtt 10 óra volt...nem könnyű egy örökmozgó kétévest felpolcolt lábbal tartani napi 24 órában...
És manapság egyetlen mentsváram a babakocsi, ahová bekötöm a 14 kilós 95 centis gyerekemet...más esélyünk ugyanis nincs arra, hogy levegőhöz jussunk, a kocsiban meg még a lábpolcolás is megy.
Szóval jönnek ám az ítéleteim rám dögivel (ezeken kívül is) jókat is vigyorgok magamon...

C'est la vie :)

Össze-vissza

Ezer felé cikáznak a gondolataim. Azt sem tudom, hogy hol kezdjem. Talán ott, hogy a körülményekhez képest jól vagyunk. Nagyon szépen köszönjük a ránk gondolást, az energiát, a szeretetet.
Beni műtéte jól sikerült (az orvos szerint. én meg hinni akarok neki.) Nagyobb és bonyolultabb ügy lett belőle, mint amire számítottam, ugyanis a sajkacsontja (anatómia atlaszt elő) annyira eldeformálódott a rossz helyzete miatt, hogy azt már nem lehetett a helyére visszahúzni, ezért eltávolította az orvos, a sarokcsontot pedig hozzáfaragta a többihez, így tulajdonképpen egy új ízületet hozott létre, ami funkcionálisan ugyanúgy fog működni (REMÉLEM, ISTENEM, NE HAGYJ EL), mint a másik.
Nem mondom, hogy nem lettem paff ettől a hírtől, egyrészt azért mert megint előkerült a jó öreg önvád, hogy miért Debrecenbe vittem elsőre, hisz már akkor is Pécset ajánlották. Nagy valószínűséggel, ha nem vagyok ilyen "kényelmes" már régen elfelejthettük volna a bajainkat...(más pillanataimban meg tudom, hogy ez hülyeség, csak nehéz helyrebillenni néha).
Másrészt nagyon félek a gipszlevétel utáni látványtól, ugyanis 3 helyen vágták a lábát, a meglévő egy nagy heg mellé...akinek volt már dolga műtéti hegekkel szerintem nem kell bemutatni a félelmemet, akinek nem annak meg nem részletezem, csak annyit mondok, hogy olyan mintha a Titanic süllyedését egy homokozóvödörrel próbálnád megakadályozni.
Harmadrészt fogalmam sincs hogy egy csontot érintő műtét után mi vár rám. Terhelni a lábát nem fogja, az biztos...félek.
Láza nem volt, viszont tegnap óta baromira dagad a lába a gipszben. Próbálom felpóckolva tartani meg most alvásnál raktam rá jeget is...meglátjuk....

Két hét múlva kell visszamenni, akkor kicserélik a mostani combig-gipszet egy járógipszre. Számolom vissza a napokat, azzal talán könnyebb lesz.

Go

Gondoljatok ránk szeretettel a héten.

(az meg elég béna tőlem, hogy az "Erőt Egészséget!" szlogen ugrott most be... :D)

Majd jövünk! Csók