Spár

Mostanában nagy látványosság vagyunk a gyerekkel. Az emberek szeretik rajtunk csorgatni a nyálukat. Egy gipszcsizmás kétéves hálás téma az utcán. (már gondolkoztam, hogy felveszem a rózsaszín tütümet és előadom a lennivagynemlennit...hátha elveszek valamit a dolog éléből...).
Az, hogy idegenek megbámulnak, megszólítanak/tanácsokat adnak és "úristenkednek" napi szinten megy. Én azt játszom, hogy nem veszem észre őket...de ők kitartóak. Hát igen, mindent egy zaftos pletykáért.
Egy délután a Spárban vásároltunk. Egy terjesztő srác éppen töltötte fel a képeslapos állványt a kasszánál. Miután jól megnézett minket, szokásos kérdés
- Mi történt, rosszalkodott? Én is gipszben töltöttem be a másfél évemet.
-én sóhajtva: "nem, meg kellett műteni"
-Hogyhogy?
-Dongalábbal született ~sóhaj~
-ÉN IS!

No ezután beszédbe elegyedtünk, szakmáztunk egy sort. Jó volt. Valami plusszal távoztunk. Egy szívből jövő mosollyal.

Én néha úgy gondolom, azért kaptunk egy dongalábas gyereket, hogy átlagnál többször legyen ilyen "testvériség-érzésünk",vadidegenekkel. Sallang nélkül, tiszta érdeklődéssel, megértéssel.
Persze sokkal fájdalommentesebb lenne, hogyha világutazónak születek és a Föld minden országában a magyar testvéreim után kutatok, hogy velük éljem át ezt az érzést...viszont akkor sokkal kevesebb lennék. Mert nem lenne egy ilyen tündéri, türelmes, okos, bátor kisfiam.
Úgyhogy jó ez így!:)