osz CAR

Van egy fórum, ahol bátorítják az embereket a közös utazásra. (ezt amúgy én már általános iskolás koromban feltaláltam a nyelvfogkefével egyetemben, de nem szabadalmaztattam időben, legyen másnak is egy boldog pillanata). Ezen a fórumon regisztráltunk nemrég. Nem tagadom, elsősorban a pénz miatt...(kinek lenne egyébként kedve idegen emberek után menni, meg háztól-házig furikázni).
Aztán a János utazott is így már párszor, minden esetben jó élmény volt neki. Aztán most hétvégén mi is részesei lehettünk egy ilyen "utasos" menetnek.
Persze, mint mindig minden, ez is döcögősen indul(t). Késik, késünk, nem veszi fel a telefont, nincs a megbeszélt helyen stb. De aztán mindig jó a vége.
Emberek, történetek, akik egyéb esetben soha nem kerülnének az utunkba. Akik mellett fejelfordítva elballagnánk, személytelen, arctalan testek, akik egyáltalán nem befolyásolnák az életünket.
És találkozunk, bemutatkozunk, egymásra mosolygunk. Elégedettek vagyunk mindkét oldalról, mert mi kapunk egy kis "extra pénzt", ők pedig a vontatjegy töredékéért, kényelmesen, gyorsan, tiszta körülmények között utaznak.
Elmeséljük a történeteinket, együtt érzünk, együtt nevetünk, együtt gondolkodunk. A végén keresünk egy olyan helyet, ami még nekünk sem esik nagyon ki, de nekik meg sokkal jobb a kiszállásra. Elbúcsúzunk, utolsó intés, utolsó mosoly. Továbbhajtunk... és hiányzik.
Hiányzik a személye, az illata, a gesztusai a poénjai. Mindannyiunknak. És tudjuk, hogy ő is szeretettel és egy mosollyal az arcán gondol vissza ránk. Mert mégis részesei lettünk egymás életének. Még ha csak arra a 2 és fél órára is...