Nem vagyok egy veszekedős fajta. Hála Istennek János sem az. Egész egyszerűen nincs szükségünk a veszekedésre. Ha véleménykülönbség van, akkor azt megbeszéljük és általában egy köztes megoldást választunk.
Egyetlen egy eset volt, amit soha nem felejtek el. Tulajdonképpen az egész ott kezdődött, hogy mártírkodni akartam. Lenyomtam a saját szükségleteimet annak reményében, hogy így neki könnyebb lesz. Ez volt tulajdonképpen az alapvető probléma. (Beni első műtétjénél ő nem vett ki szabit, hanem az egész időszakot végigdolgozta. Azt mondtam nem kell, hogy jöjjön, úgysem tud semmit csinálni, egyedül is elleszek...ez nagyon nagy hiba volt).
És ekkor sem veszekedtünk a szó klasszikus értelmében. Nem emeltük fel a hangunkat, nem csapkodtuk egymásra a telefont etc.
Amit éreztem az a hatalmas, félelmetes, borzasztó, fekete MAGÁNY. Egyedüllét. Nem így kellett volna lennie.
Tanultunk belőle. Soha többet így.
natess.
VálaszTörléspont most írtam hasonlót,de akkor majd később teszem közzé :)
Nektek pedig? soha többet ilyet kívánok :)
pusz
összehangolódtunk:) tedd közzé,
VálaszTörléskíváncsi vagyok:)
csók
Nagyon átérzem, amit írtál! Mi Csengével másfél éve voltunk 10 napot kórházban, persze jöttek látogatni, de tán sose éreztem magam annyira egyedül, magamra hagyottan a helyzettel, mint akkor.
VálaszTörléssoha többé nem akarom azt átélni!
Nektek meg nagyon nagyon szorítok, majd meglátod,hogy minden rendben lesz! :)
Köszi Ági! Én is nektek, hogy ez csak valami kósza vírus legyen!
VálaszTörlés