Gondolatilag

Szeretem a kínai kaját. Éppen ezért szeretem a V-gyalumat is...bár többek szerint nekem soha nem kellene szúró-vágó szerszámot a kezembe vennem. Mondjuk a többek nem tudják, hogy még minden ujjam megvan.

Szóval éppen gyalulom a káposztát, amikor bevillan. Az a borotvaéles háromszög a húsomba mélyed, szétkaszabol vér-veríték stb. Egy századmásodperc az egész. Csak egy gondolat, egy "mi lenne ha" féle hülyeség. El is hessegetem, odafigyelek, dehogy vág meg. Tök szuper dolog ez a ketyere, csak óvatosan kell használni....és én ezentúl majd még jobban odafigyelek.
És akkor a következő mozdulatnál....nem annyira durván, mint ahogy azt elképzeltem, de azért mégis. Éppen akkor.
A gondolat teremtő ereje.

Most szeretném kijelenteni, hogy NEM AKAROM TUDNI, hogy hova lett az a rengeteg autóbalesetes flaschem ami a többsávos útátkeléseknél elkap.

Pötörke

Szombaton táncházba voltunk hivatalosak. Az a remek az egészben, hogy Benit kettő dolog hozza 100%-osan lázba (a traktorokon, kukásautókon és Elmon kívül).

1. a tánc
2. az élőzene

A tánc szeretetét tőlem örökölte. Soha nem tanultam táncolni (mondjuk akartam...pénzpénzpénz), de nagyon szeretek.
A zene szeretetét meg az apukájától. Halál komolyan mondja nekem reggelente, mikor én félkómásan a kávémat szürcsölöm hogy: "most Mozartra hintázzunk" emellett a Mezzo TV az alap. Olyan hangszereket tud első blikkre mint citera, nagybőgő, cselló, lant. (Ezt nem izzasztó többórás memoriterek eredményeként....annál is inkább, mert ezeket a hangszereket magam is nagy üggyel-bajjal ismerem fel). Egyszerűen meglátta, megkérdezte, elmondtam, azóta tudja.

Szóval sokat vártunk, és sokat is kaptunk. Most azt nem fogom részletezni, hogy tátva maradt a szánk, hogy milyen sokan vagyunk, meg hogy ez az egész muri ingyenes kézművessarkostól, táncházastól, vendégváró asztalostól.
Rengeteg gyerek, és fiatal pár volt, tényleg úgy nézett ki, hogy lassan-lassan el sem férünk ebben a nagy teremben.
Mi együtt érkeztünk egy öreg házaspárral. Olyan mosolyogni való fajtával. Kézenfogva totyogtak befelé, a néni kezében egy reklámszatyorban egy tepsi sütemény. Aranyosak voltak. Olyanok, akikre, ha ránézel, akkor azt mondod "Istenem, de szeretnék ÍGY kézenfogva menni a férjemmel 50 éves házasság után"
Megfigyeltem, hogy kétféle öreg ember van. Van a "büdös" fajta. Akinek megsavanyodott a túró a szájában. Ettől van olyan csípős szaga. Nem szeretsz a közelében lenni, mert belőle egyetlen dolog árad: a halálfélelem.
És van az a "bölcs öreg" fajta. Aki mellett jó lenni. Jó odakucorodni a lábához, hogy ő fontos és érdekes dolgokról beszéljen neked. Jó nézni, ahogy TANÍT. Nem a szavaival, hanem az életével.
Érzed, hogy nem fél sem a haláltól sem semmitől, mert nincs mitől félnie. Amikor eljön a nap, ő nyugodtan el tud számolni az életével. Fillérre pontosan.
Egyszerűen csak él, addig míg adatott neki és Boldog. Ott ahol van és úgy ahogy van. Plazmatévé, négykerékmeghajtásos terepjáró és memóriamatrac nélkül.
No, ez az öreg házaspár ilyen volt. A néni szeretettel kipakolta a tepsi süteményét, majd leültek egymás mellé kézenfogva és nézték a gyerekeket. Mosolyogtak, néha megsimogattak 1-1 kobakot. Aztán mikor az egész tepsi sütemény elfogyott akkor szépen lassan hazaindultak.
Úgy ahogy jöttek.
Kézenfogva.

Egy baromi ronda díj

Édes jó mutteranyám ajándékozott meg ezzel a díjjal. Eszerint kreatív blogger vagyok...jó tudni, eddig azt se tudtam magamról, hogy "blogger" vagyok...
Hát ez a díj mondjuk nem szép (lásdmintfent). Finoman szólva. Két tök egyforma glóbuszfejű ufo fog kezet egymással 1-1 laptopból kinyúlva. Jó az mondjuk tény, hogy modern, viszont "művészinek" egyáltalán nem nevezhető. Meg elvontnak se. Viszont aranyozott...
Meg nem is az a lényeg, hogy milyen, mert ugye, ha Luca egy rothadt almát dobott volna felém kiabálva, hogy "kreatívbloggervagyanyám!" az művészi lett volna, meg egyedi is...és nem kevésbé tett volna boldoggá. Egyszómintszáz itt a gesztus értékelendő, amit én NAGYONSZÉPENKÖSZÖNÖKEZÚTONIS!

Most meg az a feladat, hogy megnevezzek 7 blogot, akiknek továbbadom ezt a baromi ronda díjat...szeretettel.:)

1. Természetesen mutterjóanyámnak. Szeretem ezt a nőt, meg az egész családját. Erre úgy jöttem rá, hogy tavaly nyáron, mikor éppen bulizhatnékom volt komolyan fontolgattam, hogy meghívom PUF koncertre a Zöld Pardonba. Végül nem tettem, mert őrültnek nézett volna, hogy egy ismeretlen nő, aki titokban olvasgatja a blogját randevúra hívja. De ezt a titkokon kívül is elárulhatom Luca, hogy Veled bármikor mennék bárhová. De komolyan.

2. Pontosan tegnap óta szerepel a repertoáromban. Harminc a fészbúkon terjed egy másnapos posztjával. Lehengerlő. Aztán tegnap több bejegyzést is olvastam tőle és naaaagyon tetszik. Pont ahogy szeretem se túl sós se túl édes, kicsit keserű és nagyonnagyon savanyú.

3. A harmadik kitroka blogja. Kit nagyon édes. Nagyon tud "picsáskodni" ezt tőle idéztem. Szóval ez a szupcsimupcsi, puszcsi, édibédi stb. csaj, aki emellett nagyon jó anyuka, feleség meg nő meg minden. Szeretem olvasni, mert nála mindig olyan szép az élet.

4. Linabarátnőm. Mit is mondhatnék...28 éve ismerem. Régesrégen (amikor még a hormonok nem zavartak bele az életünkbe) megbeszéltük, hogy egy albérletben fogunk lakni hárman csajok és úgy élünk mint a Jóbarátokban. Azóta ő Münchenben él, én Tatán, Nórabarátnőm az egyetlen, aki hazaköltözött a Sechelles-szigetekről Józsára (szülőfalunk), azért, hogy beteljesedjen az ígéretünk. (a hülyéket mondjuk mindigis vonzottam).

5. Rusy. Őt is a fórumról ismerem. Szeretem, hogy olyan elhivatott anyaságban is és szakmában is (biztos feleségként is, de úgy nem ismerem). Nagyon jó szakembernek tartom (ismeretlenül is), többször kértem már tőle tanácsot, és ő mindig nagyon jó szívvel segített. Valahogy (megmagyarázhatatlan számomra) sorsközösséget érzek vele.

6. Szirka. Egy nagyon édes család, szintén. Egy Down-os kislány mindennapjai. Náluk azt érzem, hogy a hétfejűsákánnyal is szembeszállnak, hogy a lánykának mindene meglegyen. Ezt az erőt és egységet nézem náluk minden egyes nap őszinte csodálattal.

7. Phoenix. Számomra hihetetlen nő, asszony.... Kollégák voltunk (vagyunk). Éveken keresztül ismertük egymást. És mégis őszintén mondhatom, hogy igazán akkor kezdtem megismerni, amikor "blogtársak" lettünk. Nagyon mély és érzékeny teremtés, aki számtalanszor építette újra a romokból az életét, önmagát, a lelkét a gondolatait.

Éshát betelt a hét hely. De az oldalvást szereplő összes blogot olvasom valamiért. Nekik is ajánlom szeretettel!

Most jön a legizgalmasabb rész számomra...7 titok:)

1. A férjemet egy cseten ismertem meg. Egyikünk sem párt keresni ment oda, lévén mindketten kapcsolatban éltünk. (Azóta, hogy őt megismertem nem csetelek, sohasem.)

2. Későn érő típus vagyok, 17 éves koromig senki (én magam se) egy fabatkát sem adott volna azért, hogy leérettségizem. Egy nap találkoztam a Felettes Énemmel, onnantól fogva az osztályelső(k között) voltam.

3. Javíthatatlanul romantikus vagyok. Ha egy várromnál kirándulunk, múzeumban vagyunk akkor arról álmodozom, hogy ott én vagyok a várkirálykisasszony és éppen kilovagolni készülök...és eközben még egyszer sem voltam pestises.

4. Nem egyszer lettem szerelmes már (olvasás közben) irodalmi figurába. (filmsztárokba nem szoktam beleesni, mert nem látom olyan tisztán a lelküket). Ugyanilyen rajongást érzek 1-1 blogger iránt is (igen, nők is vannak köztük!...de egyikükkel sem smárolnék) :)

5. Életem első örök barátnőjét Kondás Lucának hívták. A szomszédunk volt, de 1985 körül elköltözött a családjával Amszterdamba. Egy ideig próbált velem levelezni (mivel megesküdtünk hogy írunk egymásnak), de én nem válaszoltam (mert fárasztott az írás...most ezt vezeklem). A kapcsolat megszakadt, azóta nem tudok róla semmit. Életem második örök barátnője Nóra, aki velünk szemben lakott. Őt először nagyon utáltam, mert megpróbálta elhóditani tőlem Lucát, azóta is csak azért tartom vele a kapcsolatot, hogy ezt megbosszuljam.
(és most született meg az elhatározás, azután, hogy ezt a posztot közzéteszem rákeresek Lucára a fészbúkon.)

6. Elsőszámú szeretetnyelvem a "testi érintés". A legutolsó meg az "elismerő szavak".

7. Államvizsga előtt majdnem kirúgtak a suliból, mert a vizsgabizottság egyik tagját nyíltan (értsd: előadáson, hangosan) lehülyéztem. Az a tanár, aki ezt meghallotta kiment, hogy behívja a lehülyézettet, aki azonban akkor már nem volt az épületben. Csak ezért van most diplomám.

Hát ennyi:)

A lét elviselhetetlen könnyűsége

-Beni mit főzzek ma ebédre?.....tésztát, jön az unalomig ismert válasz.
Ezt a választ csak egyféleképpen lehet kikerülni, a jó kérdésválasztással.
pl. -Beni, eszünk tésztát ebédre?

-Mit főzzek ma ebédre? kérdezem a férjemet....valami egyszerűt és gyorsat, jön az unalomig ismert válasz.
Ezt a választ egyféleképpen lehet kikerülni, a jó kérdésválasztással.
pl. -János, jó lesz ebédre az a töltöttkáposzta amit még Karácsonykor fagyasztottam le?

-Mit főzzek holnap ebédre? kérdezem magamat az elalvás előtti félkómában....valami egészséges kellene, zsírszegény és szénhidrátszegény. Jó lenne valami húsmentes is...mostanában túl sok disznóhúst ettünk...Leves kell, mindannyian taknyosak vagyunk, a forró leves majd segít. Másodiknak meg...óó, mondjuk vitaminsaláta grillezett tintahalkarikákkal, teljeskiörlésű (házilag készített) pirított zsemlekockával. Valami sütemény is...csokis, azt szeretik...én majd nem eszem belőle...jön az unalomig ismert válasz. Ezt a választ egyféleképpen lehet kikerülni, a jó kérdésválasztással.
pl. -Hány órát akarsz holnap a konyhában tölteni kisanyám?

-Mit ettél ebédre? kérdezi délután a szomszéd néni Benit.
-Krumplit, jön az unalomig ismert válasz...

Játék

Rusy-t egy babás fórumról ismerem, közel egyidősek a gyerekeink (neki a harmadik nekem meg az egyetlen).
Izgalmas játékot hirdetett, amire először úgy gondoltam nem jelentkezem, mert nem szerettem volna csökkenteni a többiek esélyét. Nekem fiam van, traktor és kukásautó megszállott.
Aztán a tornán a Beni elkezdte ringatni az egyik kislány babáját. Olyan szeretettel beszélt hozzá és olyan finoman nyúlt a kis tömzsi kezével a műanyagfejhez, hogy elállt a lélegzetem.
Szóval pályázok, és Csilla jóvoltából lehet, hogy nyerek a Beninek egy szőke horgolt kisbarátot...mondjuk egy Benőt.
Kedves ismerőseim, játékra fel!
:)

Örök körforgás

1. Utálom a februárt. Utálom, hogy jeges metsző szél fúj, hogy háromnegyed óráig tart reggel a felöltözés, hogy a vitaminkészleteim kimerültek, hogy a kezem olyan mint a smirglipapír. Utálom, hogy fáj a torkom és folyik az orrom.

2. A februári viszontagságokat ellensúlyozandó, sok és finom ám annál egészségtelenebb ételt főzök. Szeretem a sütő duruzsolását, szeretem, hogy kellemes meleg honol a konyhában, finom illatok kavarognak, összefut a nyál a számban a muffinok és pirított olajos magvak látványától.

3. Mivel február van (1. pont), a napi aerobik adagom kimerül abban, hogy 1-2 X megvakarom a fejem tetejét.

4. Mivel sokat eszem (2. pont) a téli fókahájam 70 %-át ebben a rövid, de igen utálatos hónapban szedem magamra.

5. A 2, 3, 4 pont folyományaként a ruhatáram nagy része szűk lesz rám, ebből következik a szokásos évi 6. pont.

6. Nincs egy göncöm!

7. Az 1, 3, 4, 5, 6 pont együttesen enyhe depresszióba taszít, ami abban merül ki, hogy egy tepsi süteménybe fejelgetve szidom magam, mert egy dagadt, egészségtelen, zsírosbőrű (és hajú!) elfusárált bridzsitdzsónsz vagyok.

8. Ezt az összes jelenlegi és volt ismerősömmel megosztom (mondjuk fészbúkon) akik vigasztalnak, hátbaveregetnek és azt hazudják, hogy nem is vagyok kövér (nagyon). A férjem rosszallóan csóválja a fejét, "ne légy ilyen gyerekes" mondja, miközben a 10. szelet csokoládés süteményt nyomja este 11 óra után magába, én éhes vagyok és totál igazságtalannak tartom a férjem anyagcseréjét!

9. Amikor megunom az önsajnálatot (ez az időpont érdekes módon egybeesik a fák rügyezésével, a hőmérséklet 10 fok felé emelkedésével és a tavaszi illatok beindulásával) lecsapom a fakanalat és őrült sportolásba és diétába kezdek.

10. Mire véget ér a fürdőruhaszezon egészen gatyába rázom magam...bár ezt mondjuk senki sem látja (a férjemen kívül...akit meg nem érdekel, szerinte februárban is ugyanilyen voltam).

11. A Karácsonyt végigböjtölöm, Szilveszterkor max. 1 pár virslit eszem. Januárban még tartom magam.

12. Utálom a februárt...

A természet megoldja

A minap a Természetanya hihetetlen Bölcsességén gondolkoztam.
Lassan két éve és 8 hónapja vagyok gyermekkakival körbeburkolva (van amikor egy nap többel is), így úgy érzem ideje a székletről beszélgetnünk. (finnyások viszlát!)

Mint minden normális nő én sem kakilok SOHA. (Főleg meg nem idegen helyen). Nem termelődik bélgázom, soha nem büdös a szám és a lábam. Szóval tényleg, teljesen normálisan működöm.
Nyilvánvalóan azt elfogadom, hogy a körülöttem élők székelnek, de gyanítom ez valami korai szobatisztasági stressz (anyám szerint 9 hónaposan szobatiszta voltam !?!...jó, mondjuk anyám véleménye nem százas, szerinte én leszek amerika következő elnöke) én idegen helyen egyáltalán nem tudok alkotni. (idegen hely a saját wc-nken kívül minden).
Munkámból adódóan (pedagógus) viszont találkoztam már wc előtt gyermekkel, aki (ő biztosan nem volt 9 hónaposan szobatiszta) a lehető legtermészetesebb hangsúllyal kért meg arra, hogy töröljem ki a fenekét. Akkor kezdtem rádöbbenni, hogy ez másnak nem tabutéma, mondjuk azt nem mondom, hogy örömmel vetettem bele maga a munka sűrűjébe (:D), de azért megcsináltam.
Azon viszont végig gondolkoztam, hogy, ha lesz egy saját gyermekem, akkor hogy fogom nap mint nap a sz.rból kivakarni, lehetőleg ugye úgy, hogy ne okozzak végleges törést az életében és a lelkében, mert bokákolok vagy valami hasonló. Kijelenthetjük, hogy terhesen nem a szüléstől féltem, hanem a gyerekkakitól.
És itt jön a Természetanya zsenialitása. Komolyan mondom nem is csinálhatná szebben...
Az első gyerekkakik ugyanis teljesen szagtalanok. Kosztolányi színes álmából az okkersárga (mert tuti erről beszél a versben), nyilván mondjuk egyszer sem jutott eszembe, hogy egy napraforgót mázoljak vele a falra...de ez azt hiszem szerencse is. És bár jónéhányszor "kiszalad" a pelusból, az ember lánya csak összeteszi a kezeit és köszönetet mond, hogy bár a gyermek nyakig sz.ros, de legalább nem büdös.
Aztán az idő telik-múlik, a gyermek egyre durvábbakat nyom, és a látványelemek is igencsak megszaporodnak, de az ember még mindig hálás, mert igaz, hogy a gyerek büdös, de legalább minden a pelusban marad.
Aztán jön az igazi fejlődés. A bili. Mondjuk ezek a kakik már a legdurvább kategóriába tartoznak, de még mindig hálásak lehetünk, mert nincs szétkenődve 1-2-3 mozdulat és a gyermekpopsi patyolattiszta.
Szóval tényleg, szép lassan adagolva (szó szerint) kapjuk a kiképzést. És tényleg, szinte már a szemem se rebben, mikor gyermekem a bilibe tekintve azt mondja: "Nézd anya pillangókaki!" (tényleg olyan alakú volt). Most már büszkén elmondom, hogy bár a holdkaki, a csigakaki és a kígyókaki mindenkinek megy, ivadékom olyan remekművekkel örvendeztet meg mint pl. a mogyorókaki, a kulcskaki stb.
Igazán büszke vagyok rá!:)

Gondolatom van

(Szerbusztok Feleim! Nem tűntem el, csak megint jó sok olvasnivalóm volt. Három nap éjszakázás után mondjuk visszavettem a tempót. Meg futni is köll, hogy így kivirult a Világ, szóval minden okés, csak elragadott a Zélet.)

Ami mostanában sokszor eszembe jut az egy Beniműtétes eset. Akkor annyira felkavart, hogy tudtam, úgysem tudnék könnyek nélkül írni róla, de azóta is mindig a gondolataim között szerepel ez. Így úgy döntöttem leírom.
Szóval amikor elfogadtam az elfogadhatatlant és rájöttem, hogy pénzdugdosás nélkül ma semmire sem mész Magyarországon az egészségügyben, akkor legalább JÓL akartam csinálni.
Mindenkinek kis személyre szabott csomagot készítettem, benne a borítékkal meg egy doboz csokoládéval. A professzornak már akkor a kezébe nyomtam a saját batyuját mikor a kórházi felvételre jelentkeztünk. Pipa, legalább túl vagyunk rajta, gondoltam. (azt mondjuk nem értem, hogy miért szégyellem emiatt magam és miért van bűntudatom minden egyes dugdosás után).
Aztán mentünk az altatóorvoshoz. Egy magas indiai srác volt. Olyan bizalomgerjesztő fajta. Akire jó ránézni, nyílt tekintetű, körszakállas, mosolygós. Beszélgettünk vele a kockázatokról, megkaptuk a szükséges felvilágosítást és a végén a kezébe nyomtuk a csomagot. Teljesen zavarba jött, vissza akarta adni, mentegetőzött stb. Rábeszéltük. Nagyon szépen megköszönte, annyira elképedt, hogy hirtelen ötlettől vezérelve kiment és hozott a Beninek egy nagy fecskendőt, hogy ő se engedjen el minket üres kézzel, amikor látta, hogy a Beni hogy megörült a fecsinek a kezébe nyomott még vagy 10-et (!!! :D) Szóval az egész eset annyira mulatságos volt, hogy nem jött elő sem a bűntudatom sem a szégyenérzetem amiatt, hogy most éppen egy orvos megvesztegetésén "ügyködöm".
Majd lecuccoltunk az osztályra, és beszélgetésbe elegyedtünk az ott tanyázó anyukákkal. Amikor is jött egy férfi "Jó napot kívánok! Én fogom altatni a Benedeket...", öööö seképsehang...micsoda?? Hol van az indiai? Ki ez? Aztán felvilágosítottak, hogy az az altatóorvos akivel mi beszéltünk csak az általános információkat volt hivatott elmondani, aki ténylegesen altatni fogja az ez a doki aki most bejött.
Először levegőt se kaptam, aztán meg elkezdtem ezen röhögni (jó, tudom, ez nem igazán a megfelelő reakció, de a fejen amit vág(hat)tam még mindig elkap a röhögés).
Szóval a gondosan kiszámolt csomagjainknak lőttek, nincs más út, új csomagot kell összeállítani. Csakhogy ez ugye nem annyira egyszerű, mert a műtétre félrerakott pénzt szétosztogattuk, honnan a francól szedjünk még egy csomagra valót? Akkor úgy döntöttünk, hogy veszünk egy bonbont és a borítékot meg mellőzni vagyunk kénytelenek.
A műtétig már nem találkoztunk, aztán amikor visszahozták félkábán a Benit akkor meg csak a gyerek érdekelt, a bonbont lesz.tam.
Szóval napokkal később találkoztunk újra, megkenésre alkalmas körülmények között. (talán azon a napon amikor hazaengedtek minket). János nyújtotta a csokit, a szokásos "nagyonszépenköszönjüknagyonhálásakvagyunk" szöveggel, amikor a srác ránézett és valami olyasmit mondott, hogy "Köszönöm szépen, nem fogadom el! Arra figyeljenek, hogy továbbra is ilyen szépen neveljék a gyereküket, egyék meg együtt a bonbont és legyenek nagyon boldogok! Azzal viszont megtisztelne, ha kezet fogna velem!"
Kész.
Ha ez egy bamba amerikai filmben lett volna csak gúnyosan elhúzom a számat és azt mondom: jah, biztos...
De ez így történt. Pontosan így. 2010-ben, Magyarországon, Pécsen.
Rengetegszer átgondoltam azóta. Lehet, hogy az indiai srác amikor megtalálta a borítékot továbbította. Vagy lehet, hogy ez a fiú tényleg, hivatástudatból dolgozik ma egy városi kórházban. Lehet, hogy mi voltunk neki ennyire szimpatikusak. Lehet, hogy Beni lopta be magát a szívébe, mert többször benézett ránk pár másodpercre az ottlétünk alatt.
Tulajdonképpen a miért nem fontos. Egy olyan gesztust kaptunk ami felejthetetlen. Ami igenis megnyitja a szívünket a jóra. Mert még akkor is, ha a körülöttünk lévő világ mocskos és bűzlik, akkor is történhet ilyen...2010-ben, Magyarországon.
Ezzel a bejegyzéssel szeretnék mindenkinek nagyon boldog "szeretetnapot" kívánni.
Tényleg nem kell lufi. Csak legyetek, legyünk Emberek.

Játszótér

Végre itt a tavasz...még az sem érdekel, ha átverés, mert MOST itt van.
Ennek megfelelően tegnap a nap jelentős részét a játszótéren fetrengve töltöttük. Ott láttam egy nagyon elfoglalt anyukát egy kb. 4-5 éves fiúgyermekkel. Anyuka vagy telefonált vagy a gyerekre ordított (szokásos, ne menj a sárba, ne csúszdázz, mert milyen lesz a nadrágod, ne hintázz mert a hinta koszos, ne fussál stb...mondjuk azt nem értem, miért nem ültek be egy patikába inkább.)
Aztán pár perc után megjött egy csillivilli terepjáróval a gyerek apukája. A kisfiú meg akarta mutatni, hogy milyen ügyesen lóg a mászókán, az apuka napszemüvegben letekert ablakkal, járó motorral kiabált be a játszóra, hogy gyere már, nem érek rá meg látom innen is, ügyes vagy meg ilyenek.
Na végül a gyerek belátta, hogy apukát egy dupla flipp sem robbantja ki a járó motor mellől, szóval odaszaladt, beszállt hátra, apa bevágta a hátsó ajtót. Tipeg oda anyuka, hátsó ajtót kinyitja, ad egy puszit a gyereknek és szó nélkül megfordul és elbilleg. Ekkor esett le, hogy ez valami láthatásos procedúra része.
És kezdtem sorba venni magamban:

HÁLÁS vagyok, mert tudom, hogy nem az a világ legsúlyosabb bűnesete, ha a gyerek nadrágja és cipője sáros.
HÁLÁS vagyok, mert a Sors megtanított, hogy nem a fürdőkád tisztasága a legfontosabb dolog az életben, és szó nélkül mosom le a gyerek tökig sáros háromkerekűjét, csak azért, hogy azt a szobában is tudja használni.
HÁLÁS vagyok, mert éhen eddig még nem haltunk. Ennek ellenére közösen tudunk örülni annak, hogy a gyerek szaladgál a fejünkön ugrál és bilibe kakil. És tudjuk értékelni azt amink van: Idő egymásra, figyelem a másikra.
HÁLÁS vagyok, hogy van egy szerető Férjem, van a gyerekemnek Apukája.
Köszönöm! Mást nem kérek.

Jónap-rosszap

Igazából, amit most leírok egy óriási evidencia. Akkora, hogy már-már a ciki kategóriába tartozik, hogy nekem ez csak most esett le.
Arról van szó, hogy mostanában kérdezgetik/titek tőlem, hogy "meggyógyult-e a Beni lába". Én eddig erre mindig azt mondom/tam, hogy még nem tökéletes, de haladunk.
Tulajdonképpen arról van szó, hogy tudomásul kell vennem, hogy ő dongalábas. És az is marad. Mindig érzékenyebb, ha úgy tetszik gyengébb lesz a bal lába. Valószínűleg egész életében oda kell majd figyelnie rá, nem lesz soha mindegy, hogy milyen cipőt hord, sportolásnál valószínűleg kímélni kell vagy legalábbis nagyon odafigyelve kell majd terhelni. És lehet, hogy egy gyakorlatlan szem elsiklik majd felette, de valószínűleg ez a különbség a két lába között örökre megmarad.
Ezzel amúgy mindannyian együtt élünk, szóval egyáltalán nem egy "borzasztó dolog".
Én például tudom magamról, hogy a torkom érzékeny(ebb). Így még a nyári dögmelegben sem szoktam/szeretek/akarok jéghideget inni, mert a torkom egyből reagál rá. A másik pedig a bőröm, ami egyből jelez, feszített tempónál mindig tele leszek pattanással és egyéb bőrtünetekkel.
Szóval nekem is van ilyen "achilles sarkam" és gondolom másnak is. Vannak jónapok. Mikor minden megy mint a karikacsapás, aztán egyszer jön egy rossznap, amikor meg még az evidenciák sem.
A lényeg itt azon van, hogy ezzel meg kell tanulni együtt élni. Nyilvánvalóan a cél, hogy a lehető legtünetmentesebb ha úgy tetszik "legnormálisabb" legyen az életvitelünk mindemellett.
Szóval lehet, hogy lassan elkezdem begyakorolni a "igen, már meggyógyult" mondatot. Hiszen a nyomonkövetés és a gyógytorna valószínűleg ezután is az életünk része marad.

Turbo-Fitt 20 11

Ön vagy párja emésztési zavarokkal küzd? Elege van a hasán tornyosuló hájból? Mindig is feszes lábizomra vágyott? Szeretné igazán hatékonyan formálni combtájékát?

Próbálja ki a Turbo-Fitt 20 11-et, a fantasztikus lábizom-erősítőt!

A Turbo-Fitt 20 11 teste alsó részének szinte minden izmát megdolgoztatja. Akár hetek alatt izmos lábat varázsolhat magának. A készülék súrlódásmentes pályája a gravitációt kihasználva dolgoztatja meg a felső, középső, alsó lábizmokat a fel-le irányuló mozgással.

Használja rendszeresen a látványos eredményért!

(Méregdrága gyerekstepper helyett, Rita találmánya, úgyhogy övé a különdíj...meg a gumicsónakpumpa is.)

Szelerem-Szelerem

Ez év április 30-án lesz 3 éve, hogy nem dolgozom. Sőt, egy-egy röpke látogatástól eltekintve mégcsak a munkahelyem környékén sem jártam.
Van egy kissrác a melóban, aki problémás, bűnrossz, nehezen nevelhető, hisztis, hanyag, verekedős és még minden más, viszont engem nagyon szeret. Az hagyján, hogy amíg dolgoztam, le se lehetett vakarni rólam, és nagyjából még fejen is állt volna, hogy rá figyeljek. Az is hagyján, hogy az utolsó napomon megbőgetett olyan szépeket duruzsolt a fülembe. Az is hagyján, hogy azóta is folyamatosan üzenget, hogy puszil és szeret.
Az viszont már egyáltalán nem hagyján, hogy olyan anekdotákat talál(nak) ki, miszerint én mellettük hajtottam el autóval és integettem meg dudáltam. Meg láttak engem a buszmegállóban várni a buszt.
Most szombaton találkozunk, nagyon hosszú idő óta először. Reménykedem benne, hogy az a Csilla néni vagyok, akit ennyire várnak és nem kevernek össze valakivel. :)
Mindenesetre a szívem csordultig tele. Szeretnék elég jó lenni nekik, így is, hogy mostmár anya vagyok és nem ők az egyedüli Szelermek az életemben.

És ez itt a reklám helye, ha az adótok 1%-át még nem döntöttétek el, hogy hová utaljátok, akkor ajánlom szeretettel az Alapítványunkat. A Család Nélkül Alapítvány közvetlenül azt a 4 lakásotthont támogatja, ahol én is dolgozom. Kirándulásra, fejlesztő eszközökre, játékokra, könyvekre fordítjuk a befolyt adományokat.
Nagyon szépen köszönjük!

Bizalom

Két nap alatt két furcsa eset történt velem.
Tegnap visszavittük a szerződést és a járulékos nyilatkozatokat a CsaNa-ba. Az igazgatónő, mikor meglátta a foglalkozásomat felcsillanó szemmel egy újfajta diskurzust nyitott velem az iskolai teljesítmények méréséről. Fura volt szakmázni, ráadásul ehhez még csak nem is szagolok meg úgy mindenképpen furcsa volt ölemben a kétésfélévesemmel nem az oviról hanem munkáról beszélgetni.
Ma meg egy régirégi kolléganőm privátolt rám a fészbúkon, ahol is tanácsot kért a gyermeke neveléséhez, mert szerinte én "értek a gyerekekhez". Ez is furcsa volt, nem csak azért mert igazából nem is nagyon voltunk jóban, inkább futó ismeretség volt, hanem mert ilyen szépet mondott rólam. Beszéltünk pár dologról, és úgy váltunk el, hogy majd még dumálunk, az eredményekről meg lehet másról is.
Szóval két nap két furcsa eset. Pici zabszem, elég vagyok, még jó vagyok? Bizonyítási vágy és mellette párhuzamosan meleg családi fészek utáni vágy. Sok szerep és várhatóan sok átalvatlan éjszaka. Hát akkor gyerünk, ide veletek!