Kettős mérce

Tegnap jött a fejembe ez a téma. Azóta többé-kevésbé ott is ragadt.
Tudjátok, ez az a dolog, mikor nem ugyanazzal a rendszerrel nézed/ítéled a mások ill. magad cselekedeteit.
Példát mondok, mert ez így nagyon elszállt.
Egyszer nagyon régen összeveszett két barátnőm. A veszekedés oka egy fiú volt. Egészen pontosan az történt, hogy 'A' lány járt egy fiúval, de a fiú titokban összejött 'A' lány barátnőjével ('B'-vel).
Későbbi info-k alapján kiderült, hogy a fiú elég sokáig csapta a szelet 'B'-nek, úgy, hogy közben mindketten tudták, hogy 'A' képben van. Aztán egy szép nap 'B' és a fiú bevallották 'A'-nak, hogy szeretik egymást.
Én ott voltam ennél a jelenetnél, 'A' pártjára álltam, és azt találtam mondani 'B'-nek, hogy egy barát ilyet nem csinál. Ezzel vérig sértettem őt. Olyannyira, hogy amikor a fiú már régen nem csapta a szelet egyikőjüknek sem, akkor 'A' és 'B' kibékültek, összejártak, de nekem 'B' nem "bocsátott" meg. Igazából (az én felfogásomban) nem is volt mit megbocsátani, mert én ezt tényleg így gondolom a mai napig. Aki a barátja/testvére/anyja pasiját elszereti az (számomra) se nem barát se nem testvér se nem gyerek.
A kettős mérce meg úgy jön ide, hogy igazán cifra lenne ezek után, ha én valamelyik barátnőm pasijával jönnék össze (persze szigorúan teoretikusan, mert nem szándékozom más vizekre evezni, ha már egyszer megtaláltam a saját óceánom:) )
Szóval vicces olyan szitukat látni, mikor panaszkodik valaki a férjére, hogy az anyjával susmorog, majd amint kidühöngte magát a férjnek, és lehordta a sárga földig felhívja a saját anyját, hogy elmesélje "bánatát".
És vicces olyan emberektől nevelési tanácsokat elfogadni, akik saját maguk nem rendelkeznek ivadékkal, soha nem voltak mégcsak hasonló helyzetben sem, de a másikat meg- és elítélik.

Olyan ez, mintha mindent meg lehetne magyarázni kétféleképpen. Mintha a dolgok egyszerre lennének feketék és fehérek, és csak attól függ, hogy a feketét vagy a fehéret veszed elő, hogy ez mással vagy magaddal történt-e.
Felesleges. Magunk felé és mások felé is.
Mert a végén úgysem miénk az utolsó szó.
Megítéltet(T)ünk.