Hétvégén ismét futni voltam. Nagyon jól ment. Jól esett minden egyes lélegzetvétel minden egyes lépés. (Van amikor keservesen kezdődik, elvétem a levegőt, kikötődik a cipőm, sajog a térdem.) Most ennek nyoma sem volt. Gyönyörű, tűző napsütés, szellő se rebben, nyugalom, béke.
Az erdőben fogadott ez a kép. Várt rám. Mutatta magát. Akkor még a nap is rásütött. Két lépés között a levegőben pillantottam oda. Megállt az idő. Tudtam, hogy ez nekem szól. Mosolyogtam. A következő pillanatban földet ért a lábam, újra ellendültem...és még mindig néztem. Csodálatos volt. Belémhasított a felismerés. Vigyáznak rám. Szeretnek engem. Óvnak engem.
Megállt az idő egy másodpercre. Mikor visszanéztem az útra, egy falevél hullott le a felettem lévő fáról, pont a lábam elé. Mint amikor egy ember pontot rak a mondat végére. Csak egy hangyányival volt lassabb ez a pottyanás, mint a többi, a másodperc egy tört részével, mégis felejthetetlen volt. Hallottam azt a kis kattanást, ahogy az ág és a falevél elengedte egymást, jött a lebegés, majd az alig hallható surranás a földön.
Valami most megtalált engem. Valami nagyon fontos.
Üzenem fentre: Tudom, Érzem, Köszönöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése