Beni

Lilypie Fourth Birthday tickers

2010. augusztus 28., szombat

Vizelet


Kedves Barátaim!

Az úgy történt, hogy elég sokat topogtam egyhelyben mostanában. Ennek a sok-sok topogásnak az lett a vége, hogy egyszercsak észrevettem pisilnem kell. Nem cicóztam hát, úgy ott álltó helyemben magam alá vizeltem. Majd topogtam tovább.
Most meg szívom a fogam, mert egy jó kis mocsarat gyűrök magam alatt...már egy ideje.

Szóval ünnepélyesen bejelentem egy időre kivonódom a forgalomból. Megyek áttekercseltetem az agyam, kérek egy alapos külső-belső átvizsgálást, takarítást, polírozást végül kérek magamba egy zöld vunderbaumot, hogy a körülöttem állók is észrevegyék a változást.
Csók nektek, majd jövök!
cs.

http://www.youtube.com/watch?v=d2Jm44Bo200&NR=1

(addig hallgassátok ezt)

2010. augusztus 27., péntek

Bicikli



Minden nap tekerek a gyerekkel. Télen-nyáron, esőben-szélben. Csak jégben fagyban nem.(egyszer, pontosabban múlt télen pereceltünk egy hatalmasat egy jégbordán a mögöttünk jövő autó meg csúszott ránk, akkor fogadtam meg elég komolyan, hogy ha csak itt-ott latyakos is, arra már nem megyek rá, nem éri meg).
Nem komoly távokat, de az 5-10 kilcsi mindig megvan (városban).
Tegnap délután viszont véégre olyan igazi biciklitúrára mentünk...idejét se tudom mikor voltam utoljára így...
Használhattam a váltót, meg égig érő gazban és küllőig érő homokban nyomtunk egy tisztességes kört. Mondjuk tiszta agyatlan módon hosszú farmert vettem...máig megmagyarázhatatlan mire számítottam...a tücskök gondolom nem respektálják, hogy abban jobb a seggem...viszont durván leizzadtam. Gondolom azt se.
Láttunk lovakat szabadon (?) meg hajléktalanfészkeket meg mindenféle csuda dolgot.
Jó volt!

És most, itt ragadnám meg az alkalmat, hogy a kedves autóstársakhoz szóljak pár szót...

Kedves Barátaim!

Ténylegám, hogy nem azért ülök/ünk biciklire, hogy titeket szívassunk. Teszem ezt azért, hogy egy autóval kevesebb legyen előttetek a dugóban, egy lélegzetvételnyivel több levegőnk legyen vagyis inkább maradjon, hogy megmutassam, hogy a slusszkulcs az nem alaptartozék, ugyanúgy ahogy a mobiltelefon sem, meg mer' jó. (meg amúgy igazából mer' nem tudok vezetni)
Tisztelettel kérem hát tőletek, hogy bár menőség a bicikliülés mellett 2 centivel elszáguldani gondoljatok arra, hogy nekünk ez nem annyira jön be...főleg, hogy az útszélén simán lehet egy nagyobb kő vagy fadarab ami megdob.
A zebrán a kétsávos úton nem mókából áll meg a külső sáv, hanem lehet azért mert éppen át szeretne valaki karattyogni. Illetve a belső sávban kanyarodóknak üzenném még, hogy ha leléptem a zebrára akkor már ne azt mérlegeljék legyenek szívesek, hogy ha tökig nyomják a gázt még éppen elférnek előttem.
Ja, és kanyarban előzni továbbra is tilos.
Na aki hallja adja át, akinek meg nem inge ne vegye magára.
Annak a bolt parkolójában rámtolató faszinak, aki a tükröt csak orrszőrnyírásra használja meg kacsaszar az orrába!
Figyeljetek ránk. Mondjuk értem nem kár, 12 egy tucat, de ha a gyerekemnek haja szála is meggörbül, akkor nem állok jót magamért.

Puszi

2010. augusztus 26., csütörtök

Szelerem...

Ma négy csaj vallott nekem szerelmet.
Mint ahogy írtam már a Dórikához...király érzés, éshát csak van bennem valami az első osztályú petesejteken kívül is.
Kezdte Wassancsa barátnőm, aki azt mondta, hogy jó barát vagyok, meg bírja ahogy oltom, ha hülye (amúgy nem hülye csak szeretem oltani)...
Második volt Linabarátnőm aki valami cuncimókusbogárnak vagy minek nevezett és azt mondta ez nála a legnagyobb szeretet jele...
Harmadik volt Luca, aki azt mondta jobban szeret mint az uborkát...azér' ez már eredmény...én nem vagyok nagyravágyó...
Negyedik Dórika, aki a faszbúkon (Lucától nyúltam) bejelölt a kép bal alsó sarkában egy rózsaszín szívnek.
Szóval lányok...örül a szívem...és bár egyikőtökkel sem fogok szexelni, jó ha tudjátok, hogy nagyon bírlak titeket...
És jó hogy így összejöttetek egy napra.

Ui: ma találkoztam egy régi gyerekemmel, a Csabival. Totál lezüllött, szétszívott fejjel megkérdezte, hogy mikor megyek már vissza dolgozni...jól esett. Nem azért mert szétszívta magát és egy macskát is királynőnek néz, hanem azért mert felismert...
Gyerekek...ennyit nem is érdemlek...tényleg kösz.
És van egy Férjem meg egy gyerekem. Előbbi leitatott csupa szeretetből, utóbbi meg (ma) nem hányt le...
Csudás az Élet:)

2010. augusztus 25., szerda

Vallomás

Anya: - Beni, szereted Rita nénit? (gyógytornász)

Beni: - Nem.

Anya: - Miért nem? Tudod, ő nagyon szeret téged. Azt szeretné, hogy szép legyen a lábad...

Beni: - Anya, én az uborkát szeretem! (mindezt 'hülyevagyteidesanyám' arccal.)

Tízmilliomodik flash...elég volt.

Voltunk ma tornázni. Mindig sokan szoktunk lenni, mert így oldottabb a hangulat. Több gyerek-több látnivaló-könnyebb "munkára bírás"-jobb eredmények.
Jött egy anyuka (ma először) a 6 hónapos kisfiával. Jól szituált, fiatal lány, a gyerek is szépen öltöztetve, végig beszélt hozzá, mutogatott neki. Mikor rájuk került a sor kiderült, hogy a kisfiú semmit nem mozog önállóan. SEMMIT. A fejét sem tartja, csak mint egy rongybaba...
Mindannyian megmerevedtünk...Hogyhogy csak most jutott szakemberhez ez a baba? Eddig senki nem figyelt fel rá, hogy valami nincs rendben?
A gyógytornász is lefagyott. És jött a jól ismert hümmögés. ŐŐzés.
Ezt az, aki még nem volt hasonló helyzetben nem tudja. Ez egy olyan élmény, amit nem lehet elmondani. A szerelmi bánatát sem éltük át egy költőnek sem általános iskolában. Maximum bemagoltuk a verset, de érteni és érezni már nem tudtuk. Szóval nem reménykedek, mert ti sem érzitek most azt, amiről beszélek (hálistennek). Nem tudjátok, hogy milyen az, amikor a másik szeméből kiolvasod, hogy mit gondol. Azt gondolja amit te is gondolsz, de eddig nem merted magadnak bevallani. És az utolsó pillanatig reménykedtél benne, hogy nem igaz. Pedig tudtad, hogy az. Mégis reménykedtél...
Az anyuka elsírta magát. És mi is akik ott voltunk. Nem azért mert kilátástalan a helyzet, hanem azért, mert magunkat sirattuk, ma is a mi görcsünket rúgták meg.
Akkor is ha tízen tízféle bajjal járunk oda. Van egy olyan erős kollektív és tudat alatt munkálkodó érzés amit csak mi ismerünk.
És csak elég egymás szemébe néznünk...

2010. augusztus 24., kedd

Szeretem, ha eső esik.


Szerintem sokan szeretik. Jó amikor végigcsurog az ember haján és csöpög az orra hegyéről. A vele járó dolgokat is szeretem. A szagát, a villámokat, a sötétszürke felhőket, azt az elektromos töltést ami előtte jön és bizsereg tőle a tenyerem meg a talpam stb.
És szeretem azt is amit az emberekkel csinál. Szeretek összebújni a buszmegálló alatt, és bőven az illedelmes távolságon belül engedni az idegeneket. Szeretem, ahogy összehoz minket. Szeretem, hogy társalgási témát ad, ha már minden más elfogyott. (Ez kb. olyan mint a hogyvagy'. Ha már a végét járjuk, akkor bedobjuk. Adu ász.)
Egyébként is szeretek idegenek között lenni. Jó nézni az embereket. Azt hiszem keveset nézünk egymás szemébe. Sokkal kevesebbet, mint amennyit kellene. Valahogy mintha nem lenne rá időnk. Vagy kedvünk...vagy merszünk.
Mintha robotok lennénk és mennénk valami után, ami soha nem elérhető. Mintha az lenne az élet amit a monitoron keresztül látunk. Mintha könnyebb lenne úgy kommunikálni és érezni. Biztosan szexelni is sokkal könnyebb így.
Csak tudni kell, hogy nem a sugárzott világ a valóság. Bár néha jó lenne annak...

Párbeszéd

-János, szerinted én hülye vagyok?

-Nem!.....mindig.

-Nem mindig??

-Hát, csak néha, ha ébren vagy. (!)

- (?)

-De akkor se mindig...csak ha fáradt vagy...és ordibálsz a gyerekkel (!), meg történeteket találsz ki....

-Tehát akkor hülye vagyok...

-NEM! (:D)

2010. augusztus 23., hétfő

Esküvő


Nem szeretem az esküvőket. Legalábbis azt, ami mára lett belőlük. Az, hogy esküt teszünk a másiknak csakis ránk tartozik. Kizárólag arra a két emberre aki érintett a dologban. Nagyon maximum meg arra a pár hozzájuk közel álló emberre (szándékosan nem rokont írtam) akik feltétel nélkül tudnak osztozni az örömükben.
Hála Istennek nem sok esküvőre hívnak. Talán, mert már nem divat egymásnak esküt tenni...
Most hétvégén azonban mégis voltunk egyen.
Saját ingoványos érzelmi életem védelmében általában szeretem kihúzni magam a lánybúcsúztató alól. Már csak azért is, mert akkor is ugyanaz a torokszorongató szívfacsaró rossz érzés kerít hatalmába, ha tudom, hogy a szóban forgó pár már 4 éve együtt él, és fő ok volt az összeköltözésükben, hogy szabaduljanak otthonról. Valahogy mégis...a minimum 4, szívből zokogó ember látványa nem dob fel túlzottan. És mivel ezek az emberek totális érzelmi bevonultsággal élik meg a fájdalmukat én sem tudok semleges maradni...így direkt jól jött, hogy B. a lánybúcsúztató idejére időzítette a "dobáljunk köveket a csatornába" akcióját. Jól eldobálóztunk az utca túloldalán, míg a többiek bevonódtak.
Aztán jött a polgári szertartás, ami alatt mi lovakat simogattunk és etettünk. Szintén kimaradás az érzelmi katyvaszból.
Aztán az egyházi szertartáson én egyedül vettem részt, mert B. bealudt az autóban. Az "áldást kérek rátok mint Jónásra a cethal gyomrában" egy picit kizökkentett az áhítatból, úgyhogy ezen gondolkoztam a mise végéig.
Aztán mentünk az iskola aulájába. A sok finnyázótól, akinek az volt a legfontosabb, hogy a kisüveges üdítők bontósak és nem csavarosak, így meg kell kérni a pincért, ha inni akarnak, vagy a "fúúújjmá' mér' van cékla a salátában"-októl, meg a "Hajdúdorog istállószagúbb mint Böszörmény" stílusú beszólásoktól kezdett tetőzni bennem valami...valami, ami megint ezredjére is megerősítette bennem, hogy szeretet nélkül semmi nem működik. Hiába tették ki a lelküket...az sem elég. Nem elég, mégpedig azért nem, mert nem azért mentek oda az emberek, hogy együtt örüljenek velük, hanem hogy nagyot zabáljanak. Azért, hogy a templomban is dobozos sört igyanak, azért hogy a házasságkötőig tartó 400 m-es sétán is vinnyogjanak...

Úgyhogy azt hittem már nem érhet meglepetés. Vártam a végét.
Aztán megszólalt a zene, B. fülelni kezdett. Megvizsgálta a táncoló párokat. Felállt, odament a közelünkben ülő kislányhoz, megfogta a kezét és elvezette táncolni. Érzelmileg bevonódtam. Zokogtam mint a záporeső...B. táncolt a menyasszonnyal, a menyasszony nővérével, egy másik kislánnyal is akart, de az elszaladt előle amikor megfogta a kezét (bamba arc, utánanézés...anya megint zokogórohamot kap...). Sokat táncolt velem is. Aztán egy kisfiút is megölelt...akkor éppen a röhögőgörcs kapott el. Már csak a kisfiú arcától is...ja, és körtáncolt is...tök ügyesen.
Nem tántorította el az sem, hogy egy figyelmetlen pár lecsárdásozta a parkettről, és így, egy klasszikus négy végtag a négy égtáj felé, fejjel betonba fúródós hátraesést produkált. Kis szipogás és ment tovább pártnert keresni:)
Azt hittem erre felkészülni van még 15 évem...szóval mégis tudtak nekem újat mutatni:)

Életbölcsességeim IV.

Bizony mondom Néktek, ha sportoltok izzadékonyabbak lesztek...ámde kevésbé büdösek.
Meg különben is, mit érdekel mi van a hátad mögött?:)

Ne hálálkodjatok, szeretettel adom.

2010. augusztus 22., vasárnap

Értesz engem?




Az ugye alapvetés, hogy a tenger egyetlen cseppje megmutatja nekünk az egész tengert...vagy legalábbis elég sokat belőle...ez alapján életünk picinységeiből is lehet következtetni sok mindenre a körülöttünk lévő Világból.
Otthon voltunk édesanyámnál. Ő még az a fajta aki befőttet/lekvárt főz, meg uborkát kovászol. Most (az egyszer) tudtam segíteni neki paradicsomlevet főzni.
A paradicsomok megmosásánál tartottam, mikor Beni segítségül szegődött mellém. Elkezdte dobálni a vízbe őket. A víz fröcskölt, én megkértem őt, hogy közelebbről tegye bele, de továbbra is dobálta. Még egyszer megkértem, és elmagyaráztam, hogy nem esik jól a 40 fokban ahogy a víz rámspriccel. Ráadásul a paradicsomoknak sem tesz jót...(mondjuk röviddel azután szétpasszíroztam az összeset, úgyhogy ez lehet nem volt jó érv...).
Jó sokszor eljátszottuk ezt, hogy ő dobálta én meg téptem a számat...éppen eldurranni készültem, amikor felnéztem rá és a következőket láttam:

1. felveszi a paradicsomot
2. odalép a lavórhoz
3. topog még párat hogy KÖZELEBB legyen
4. 1 m magasról belevágja a lavórba őket.

Tehát ő első pillanattól szót fogadott nekem. KÖZELEBB ment a lavórhoz, annyira közel amennyire csak tudott. Mert ő így értette azt amit mondtam. Ennek a történetnek vége az lett, hogy baromira elszégyelltem magam, hogy egy pillanatig is azt gondoltam, hogy B. szívat.

Annak a történetnek, meg amit nektek szánok az a vége, hogy azt tanácsolom, gondolkozzatok el a kapcsolataitokon. Egészen biztosan megértettétek a másikat? Biztos, hogy ő ugyanúgy gondolta amit mondott, ahogy ti?
Én (főleg a nem közvetlen környezetemmel) elég értetlen vagyok. Viszonylag sokszor visszakérdezek. Teszem ezt azért, mert tudni akarom, hogy hogyan gondolja Ő, azt amit mond. Hogyan gondolja PONTOSAN. Mit érez akkor (megközelítőleg)? (felteszem ugyanis az "éhes vagyok" kijelentés nem ugyanazt jelenti egy 500 kg-os embernek mint egy 50 kg-osnak).
Jó ám mögélátni a dolgoknak. Meggyőződésem, hogy ez a "félreértés félreértése" a gátja a világbékének. És ezek miatt az apró félreértések miatt gondolkodunk úgy, hogy az emberek "szemetek".
Nem szemetek. Legalábbis nem annyian, mint ahogy az kívülről látszik. Csak a mércénk más meg a tapasztalataink. A szándékunk egy.

Szóval kedves ismerős és kedves idegen. A lavórhoz közelíteni sokféleképpen lehet. Nézd meg, hogy a másik milyen szándékkal közeledik. Nézd úgy, hogy azt ne befolyásolja a saját tudásod, és tapasztalatod. És ha ezen túl vagy akkor segíts neki, hogy ne csak a szélességet lássa hanem a magasságot is.
Béke Veled.

2010. augusztus 19., csütörtök

Rárejagálok


Meséltem már arról nektek, hogy elég jó kapcsolatban vagyok a testemmel. Úgy elfogadtam ahogy van, bár néha gondolkozom rajta, hogy dejólennemár' ha nem ilyen lenne, hanem amolyan, de ezek nem komoly dolgok. Ebben az évben születésnapomra csontkovácsot kaptam, meg is lepődött az ürge, hogy nem igen vannak görcsök bennem. Namondom, még jó hogy nincsenek, mert 1. iszok mint az állat 2. bőgök mint a szamár 3. ordítok mint a sakál:)

És mindamellett azt is el tudom fogadni, hogy:

1. sosem látott számú pattanás jelent meg az államon a nyakamon és a dekoltázsomon

2. mivel leégtem nyaraláson a hátam foszlik

3. taknyos vagyok, de durván, az orrom Lili bohócra hajaz, sebes, dagadt és vörös

4. úgy köhögök mint egy láncdohányos kocsis.

5. a szemem könnyezik, veres és 20 percenként öklömnyi csipát termel

6. B. szeretetből úgy megharapott, hogy az összes (számszerint 18) foga helye bekékült

7. a karomat nem tudom teljesen magam mellé tenni, mert a hónaljamban begyulladt egy szőrtüsző

Ez mind azért van, mert hétvégén esküvőre megyünk.
A ruhám meg pánt nélküli. Jobb lett volna egy csador, de akkor a fejemen jelenik meg az összes anomália. Így legalább mindenhova jut. Bár még hiányzik a repertoáromból egy szép kövér herpesz...mondjuk szombatig ezt simán materializálom.
Szóval ez a titkom. Elfogadom, hogy ez így természetes és úgyse néz rám a kutya se.
Azért azt remélem, lesz Becherovka...:)...csak a fertőtlenítés miatt...(mert addigra egy jó kis fosós vírust is tervezek megkapni).

2010. augusztus 18., szerda

Te fogtad meg a seggem?...

...hangzik el kismilliószor a Diszkópatkányokban.
Kezdem magam így érezni...
Tegnap óta valami iszonyatos szívtájéki szorulásom van. A tegnapi nap elviselhetőbb, a mai annál kibírhatatlanabb volt. Ma hajnali 5 körül erre ébredtem. Délelőtt elviselhető, délután fokozódó este 6-7-től kb. 22-ig szintén naagyon durva. Na ennél jobban nem tudom időben behatárolni.

Szóval ismételten felteszem a kérdést: szeretne nekem valaki valamit mondani? szeretne kérdezni? megbeszélni? lecs.szni etc? (Mivel azt rendszeresen elvétem, hogy kivel van ügyem, így tippekbe nem bocsátkoznék. Mindenki nézzen magába.) Nem muszáj nyílt színen. debreczenics@gmail.com vagy máshol. Ha visszajelzés nem érkezik akkor keresek egy kardiológust egy belgyógyászt egy ideg és elmeszakorvost és egy bőr és nemigondozót:D

Ha valaki ezt az egészet nem érti, akkor itt meg itt utánaolvashat. Ha még így sem, akkor ajánljon szakembert.
Köszesz

2010. augusztus 17., kedd

Futólag


Régen írtam a futásról. Itt az ideje mert megállíthatatlan és felfoghatatlan fejlődésen mentem keresztül.
Először is, a masszív Csekefutó maggal köszönünk egymásnak. Azért ez nagy szó ám. Mondjuk a történethez hozzátartozik, hogy ez az egész úgy kezdődött, hogy valami bögöly szállt a homlokomra, én meg elkezdtem csapkodni, erre aki elfutott mellettem rámköszönt és intett. Na, ez elindította a lavinát, úgyhogy mostmár bugarak nélkül is csázunk.

Másodsorban előzgetni is szoktam már. Ma például megelőztem egy kb. 75 éves láthatóan agykatasztrófán túlesett futó bácsit. (ő is számít, mert futónadrág volt rajta, szóval már évtizedek óta edz:))
Valamint még abban a körben egy szülés utáni felépülésben lévő nőt. Ésss versenyre keltem egy túlsúlyos pacákkal. Őt is megelőzhettem volna, de annyira kepesztett a győzelemért, hogy inkább hagytam. A végén már komplett nyögéssorozatot mutatott be nekem. Én meg tudom, hogy hol a helyem. A fiúknak ez fontos, szal' engedtem. Nehogymár az én lelkemen száradjon a komplexusa.

Továbbá előléptetem magam ügyeletes nehézgépjárművé. Ugyanis már többször előfordult velem, hogy egy gyors srác beállt mögém, felvette a tempóm, majd egyszercsak kilőtt mögülem és úgy otthagyott mint a sicc. (jogosítvány nélkülieknek mondanám, hogy ezt így kell csinálni, ha hosszú és nagy járművet előzöl, visszakapcsolsz negyedikbe, hogy erőtartalék keletkezzen a motorban, majd megkezdheted az előzést.). (jah, elméletben nagyon jó sofőr vagyok egyébként. 0 hibapontos KRESZ vizsgát írtam...kár, hogy vezetni ennek ellenére sem tudok...)

És végül, de nem utolsósorban, a játszótéren megkérdezték tőlem, hogy indulok-e a Tatai Minimaratonon. Felvilágosítottam őket, hogy én tényleg tudom, hogy hol a helyem...de azért hízelgő volt, na:) És igen, lehet, hogy jövőre bevállalom...

Húúvazze...

Gyerekek, kezdek lámpalázas lenni...lájkolás, 12 (!) olvasó meg minden...szal' tényleg köszi. Igyekszem tökéletesíteni a nyelvhelyességemet csiszolni az agyamat és kevésbé éles kövön köszörülni a nyelvemet. Meg meghálálni a bizalmat amit belém vetettetek, bár feneketlen kút lévén max. 1 forintosokat köphetek vissza...
csók

http://feedjit.com/stats/voltegyszeregyember.blogspot.com/map/

2010. augusztus 16., hétfő

Kapcsolatok


Ma egy kicsit összezörrentünk a Benivel. Nem általános ez nálunk, merthogy jól kijövünk az esetek nagy részében. Én tudomásul veszem, hogy neki most "akarata van" és próbálom úgy csinálni, hogy a legkevesebbet súrlódjunk. Például ha azt mondja reggel, hogy ő nem a legyes pólóját hanem a csíkosat akarja, akkor abba simán belemegyek. Dönthet egy csomó kérdésben. Cserébe viszont elvárom, hogy az én döntéseimet is tisztelje. Én döntök például abban, hogy reggelire nem csokoládét hanem sajtos kenyeret eszik valamint abban is, hogy a zebrán átkeléskor nem birkapisiben közlekedünk etc.
Szóval így igazán jól kijövünk...ma viszont sikerült egy utcán toporzékolva takony és nyálcsorgatva sikítva ordítós hisztit kipréselnem belőle.
Leves feltesz, répa nincs. Benőke, (mondom neki) leugrunk a boltba. Szépen lecsámborogtunk megvettük a répát, indulnánk vissza, mikor (én állat) megkérdezem: Beni, merre menjünk? A ház előtt vagy a ház mögött?
A válaszokat gyors egymásutánban a következőképpen nyomta:
- Előtte. (indul)
-Mögötte. (indul, én csámpikálok utána a répákkal a kezemben)
-Előtte. (indul. Végigfut rajtam, hogy a leves igényelné a répát)
-Mögötte. (indul) Neeeeeem, előőőőteeeee. Naneszóórakozzálvelem. Felkap. Hurcol. Ordít. stb.

Szóval én csesztem el. Jobb napjaimon egy elterelő hadművelettel elejét veszem ennek a tökölésnek. Például előhozom a puculókérdést. Hogy hol van, hány darab és milyen színű. Vagy felhívom a figyelmét arra a káposztalepkére ami előttünk szállt el. Szóval számos jobbnál jobb variáció állt a rendelkezésemre, nem kellett volna egyből felvenni/levenni őt a lábáról. Mert így kicsúszott a lába alól a talaj. Meg az enyém alól is.

Valahogy így működik minden kapcsolat. A súrlódás, félreértés, sértődés mindig belőlünk indul. Ha éppen nem vagyunk jó passzban, vagy van egy görcs bennünk egy bizonyos kérdésben. Ha nem vagyunk kibékülve magunkkal, ha nem vagyunk a magunk urai. Csak jobb/könnyebb másra fogni. Pedig mi vagyunk a hunyók.
Mint mindenben a saját életünkkel kapcsolatban.

ko(Ö)rkérdés


Volt egy érdekes beszélgetésem a minap egy sráccal. (A történethez hozzátartozik, hogy idősek a szüleink, mi meg távol kerültük otthonról. Kellene erre valami megoldás, ami mindenkinek jó. Vagy legalábbis elfogadható.)
A srác azt mondta, hogy manapság már nincsenek bölcs öregek. Valahogy kihaltak. Hanem maradtak helyettük a gyerekesen viselkedő, tényeket elfogadni képtelen hisztigépek.
Én meg azt gondolom, hogy az öregek ugyanolyanok mint régen, csupán a környezetük és a kapcsolataik változtak meg.
Régen, amíg több generáció élt együtt megvolt a helyük. Születésüktől a halálukig családban éltek. Mindig volt dolguk, feladatuk, mindig volt egy szerep amit játszaniuk kellett. És mindig voltak körülöttük olyanok, akik viszont játszották a szerepüket.
A nők már kislányként tudtak főzni, gyereket ellátni, időset gondozni. Ott voltak a születésnél és a halálnál. Szembesültek a vérrel a széklettel a takonnyal.
A fiúk meg születésüktől ott voltak egy "vezető" mellett. Látták ahogy döntéseket hoz, látták ahogy példát mutat, látták ahogy hibázik és látták ahogy ebből a hibából tanulva előről kezd. Akár egy életet is. Mindig előről kezd és soha nem fárad bele. Látták ahogy átadja az irányítást, háttérbe vonul és egy másik szerepet vesz magára.
Ez az ami most felborult. Az öregek egyedül maradnak. Nem tudják átadni a szerepüket, mert nincs kinek. A fiatalok meg egyáltalán nem akarnak szembesülni a halállal, se a széklettel, és főleg nem a folyamatos újrakezdéssel.
Itt tartunk most.
Szeretnék jó döntést hozni, olyat ami mindenkinek elviselhető és elfogadható. És szeretnék ehhez a döntéshez elég erőt. Magamnak és a családomnak egyaránt.

2010. augusztus 15., vasárnap

Mocsok 1 Kölykök

Írtam már ezekről a srácokról. Nagyon tetszik amit csinálnak. És most végre több dal elérhető a youtubeon és a lemezük is készülőben. Hurrá!
Addig is ízelítőül:

http://www.youtube.com/watch?v=9-u-aa-E6Lo

Buli

Na, tegnap megvolt a régáhított bulim:) Az egyik főiskolai csoporttársam zenél, és mit ád Isten, pont Tatán lép fel az együttesével...kell ennél nagyobb hívó hang?:)
Tanakodtunk Férjecskével, hogy Benit beavassuk-e, hogy én éjjel lelépek. Aztán úgy döntöttünk, hogy nem. Délután Férj ügyesen betanította a gyereknek: "Anyucika, menjél nyugodtan bulizni", és bár tartok tőle, hogy ha tisztában lenne azzal, hogy mit jelent ez a mondat, nem ismételgette volna olyan lelkesen, azért édes volt:) Esti rutin, altatás. Beni még 9 óra után is felült az ágyban és inni kért. Én meg már majd kiugrottam a bőrömből, mert a srácok 10kor kezdtek. Egy szó mint száz, gyerekaltatás után beugrottam a farmerembe és nekiindultam biciklivel az éjszakának:D
A zene jó volt. Meg jó volt az éjszakában lengedezni. Ittam sört, hallgattam zenét, még majdnem táncoltam is.

Ténymegállapításaim (a jövőre meg úgy általában ínségre):
- A buli 30 évesen is buli, ugyanúgy száguld az ember vére az erekben, ugyanúgy dübög a szív, ugyanúgy jár a láb.
- 15 évesen a lányok még nem narancsbőrösek.
- Van valami nagyon jó abban, ha az ember sörrel a kezében állva beszélget egy rég nem látott ismerőssel.
- A léggitár még mindig menőség:D
- A tömegből ki kell tűnni. Ezt például el lehet érni úgy, ha az ember a nadrágszíjába beleszúr egy szarvasmarhatülköt.
- A motoroscsávóknak sörszagú a szájuk.

2 után értem haza. Jó volt éjjel biciklizni. Gyorsan mentem, út közepén, szembe sávban...mert úgyse lát senki. Néztem volna hullócsillagot is, de felhős volt az ég.
Élmény volt. Köszi.:)

(www.babbas.hu)

2010. augusztus 13., péntek

Töketlenség


A nyaralás alatt étteremben ebédeltünk/vacsoráztunk. Ott voltam szemtanúja, ahogy egy kb. 12-13 éves srácnak az anyja felvágta a rántotthúsát, plusz előtte fújta a levesét, mert a srác vinnyogott, hogy az meleg.
Akkor kezdtem el ezen gondolkodni. Az ugye nem vitás, hogy a srác alapból és extrán töketlen. De mitől (lett) az? Az anyja rontotta el?
Úgy gondolom, hogy az én anyukámnál seggkinyalósabb lény kevés van e Földön. Legkisebb gyerek vagyok, úgyhogy mindent készen kaptam. Sőt, még most is úgy kapok, ha otthon vagyok. Különbség, hogy én 10 éves korom után ezt kezdtem eléggé utálni. És csakazértse felvenni az atlétát meg csakazértis felvenni a szakadt farmert.
Nem hiszem, hogy nagyon különleges lennék. Egész egyszerűen fulladozom egy idő után a rettentő nagy törődéstől, ami nem is törődés, hanem inkább rámtelepedés. Vannak ilyen rátelepedő emberek. Akik szeretik megmondani, megmutatni, megcsinálni helyettem, de leginkább élvezni. Élvezni azt, hogy függök(nék) tőlük.
Szóval a srácban romlott el valami. De mi? Mi az, ami arra kényszerít egy egészséges, serdülő (felnőtt) embert, hogy töketlenül erre-arra kóricáljon a világban. És várjon arra, hogy majd valaki megmondja a frankót. Megmondja, megmutassa és megcsinálja helyette az Életet. Egyetlenegy miért? mikor? hova? kérdést sem feltéve elpazaroljon egy életet arra, hogy valakinek a bábja legyen. Megelégedve ezzel, nem várva mást. Kielégítve azt, aki élvezi, hogy irányíthat.
Hm. Ezen még gondolkozom egy ideig... Addig is, kérlek benneteket, ne engedjétek megfújni a leveseteket...mert a más által fújt leves se nem olyan finom se nem olyan hideg, mint ahogy azt várnátok...

2010. augusztus 9., hétfő

Numerouno

A végén úgyis összeállunk egy k(p)éppé:)
Isten Veletek srácok!

http://www.youtube.com/watch?v=4FCDJOwYi0Y

2010. augusztus 8., vasárnap

Numero 2.

http://www.youtube.com/watch?v=WdklfFguuYw

Sá(R)vár


Natehát, az úgy történt, hogy kb. februárban elkezdtünk beszélgetni a nyaralásról. Én akkor azt találtam mondani, hogy teljesen mindegy hogy hova megyünk, mert a lényeg, hogy együtt legyünk.
Erre az én életem párja meg rámtromfolt, hogy oké, akkor ő leszervezi, én meg majd meglepődök.
Na így lett. Annyit tudtam ma délután 13.25-ig, hogy a település nevében van "r".
Tippeim persze voltak: elsősorban a Balaton, mondjuk (Balatonarmádi :)) másodsorban pedig a Mátra(háza).
Reggel indulásnál kiderült, hogy nem veszünk pályamatricát, tehát ez mindkettő tippemet rommá döntötte.
Össze-vissza kanyarogtunk, mindenféle kis falucskákban, mire Pápán kiszúrtam egy táblát, Sárvár felé...Akkor már gyanakodni kezdtem. A következő 50 km-en pedig csendben nyugtáztam, hogy Sárvár-Sárvár-Sárvár. Aztán itt a városban sikerült eltévednünk, szóval már biztos voltam benne. De azt hittem apartman. És nem. Hotel. Az arborétum mellett. Ingyen wifi, reggeli, luxus, masszázs.
Kitettél magadért Apukám:)

ui: Kedves betörők! A lakásunkat 24 órában Ilonka néni a 86 éves szomszéd őrzi. Oda nemhogy ti, de egy légy nem jut be azonosítatlanul. Gyertek máskor:)... vagy inkább menjetek el útépítőnek. puszi:)

2010. augusztus 7., szombat

numero 3.

http://www.youtube.com/watch?v=3Ftmj9xkyd4

Vonzás-taszítás


Hiszek abban, hogy azok az emberek akik körülöttünk vannak nem véletlenül és valami idétlen helyzet (pl. padszomszédság) miatt kerültek oda. Azért vannak ott, hogy tanuljunk tőlük. És hiszem azt is, hogy pontosan azok az emberek vannak ott velünk, akiktől a legtöbbet tanulhatunk.
És (tök sok dologban hiszek) de abban is, hogy az ösztöneink azért vannak, hogy elkerüljük azokat, akik nem nekünk valók. Nem nekünk vannak teremtve és kész. Van ilyen...meg olyan is hogy az univerzum nem pontosan körülöttünk forog. Az ösztönöket manapság divatos elnyomni. Hagyni sírni a gyereket valami hülye professzor vagy tovább megyek egy botcsinálta némber miatt (szó szerint), vagy nem megállni az utcán, mikor az ösztönünk ordít hogy ÁLLLJJJ! vagy nem kimenni a szakadó esőbe élvezkedni, mert azt elnyomjuk annyival, hogy gyerekes. Pedig nem. Pedig de. Igenis ki kell menni, meg kell állni, nem kell hagyni, mert az ösztöneink is mi vagyunk. A legvalóságosabb valónk.
A taszítás érdekesebb. Talán azért, mert a vonzás egyértelműbb. Szerintem teljesen egyedi, hogy ki mit tart taszítónak. És itt most nem az általános dolgokra gondolok, mint az igénytelenség, műveletlenség stb. Megfigyelve magam, teljesen valószerűtlen dolgokat tartok taszítónak. (értsd. olyan tulajdonságnak, jellemvonásnak, amivel nem szívesen "barátkozom". Nem tudom elképzelni, hogy például a szerelmem vagy a "közvetlen környezetem" legyen.)
Elsőszámú ilyen motívum a rossz/romlott/hiányos fogazat. És itt most nem arra gondolok, hogy valaki "mónikasós" elemekkel tarkított, hanem, az egyszerű fogászati beavatkozásra szorulókra.A környezetemben kondicionálok, akár tudat alatt is, hogy a fogazat rendben legyen.
Másodsorban a jelentős túlsúly. Nem ítélem el a kövéreket. Nem utálom őket. Csak egyszerűen nem tudom elképzelni velük az életem. És itt nem az 1-2 kilós feleslegről beszélek. Hanem a 20-30 kilóról. Szülés után én is kb 20 kg-al voltam nagyobb mint most. Nem is éreztem jól magam a bőrömben. És amint lehetett meg is szabadultam tőle, sok-sok befektetett munkával...sok-sok lemondással. De nekem ez fontos. Ez A fontos.
Harmadsorban pedig nem tudom elképzelni az életem egy dohányossal. Fogalmam sincs miért taszít ennyire, de taszít. Pedig esküszöm érzem a pipafüst jó illatát és érzem a cigi füstjét is a számban és érzem a kezem között is..élvezem a mozdulatot... És mégis. És mégse...
Nektek is vannak ilyenek?

2010. augusztus 6., péntek

Kispál

95-96' táján a Szigeten a Nagyszínpad mögött sátoroztam. Nappal gyanútlanul sétálgatva kiszúrtam a színpad mögött Kispál Andrást. Namondom, helló. Kérek szépen autogrammot (mondjuk azóta se értem, hogy mire jó egy sztáraláírás, de ez a sikk. Naszóval ebből nem lehet kimaradni.) Készségesen odajött. Azt mondja: hova? (gyakorlott...) öö, mondom (gyakorlatlan)...a diákomba. (régi papír igazolvány tizenXedik oldala, amit soha senki ki sem nyit. Ergo csakis arra való, hogy valaki belefirkáljon.) Ide. Erre ő: OOOdaa? Dehát ez egy igazolvány...(hah, mondom, eredeti vagyok, meglepem a sztárt:D)
Na, szóval egyszer beleírt az igazolványomba, de azóta az sajnálatos módon elkallódott, valószínűleg egy egérfészek lett belőle, mert tudvalevőleg az egerek is egyedi tapétára vágynak.
De volt nekem olyanom...ENYÉM volt:)
Szóval van egy zenekar aki tizeniksztől harmincikszig kísért. Sok koncert, sok buli, sok izzadság, sok sör, sok fesztivál, sok mosoly, sok kiabálás, sok tánc.
És akkor most ünnepélyesen elkezdem a visszaszámlálást...Baromi nehéz döntés amit már legalább háromnegyed órája húzok, és lehet éjjel felkelek és módosítok...:)
Nálam a numero 4. a ZSÁKMÁNYÁLLAT

jó, ez meg a bónusz..

2010. augusztus 5., csütörtök

Enyém!


Ezt az egy szót naponta számtalanszor elmondjuk és még többször gondoljuk. És igazából át sem érezzük azt, hogy mekkorát hazudunk. Mert mi a miénk? A ruháink, javaink? Tényleg az fog számítani amikor áthajózunk a nagy folyón, hogy hánytizezres göncöket hordunk? A gondolataink? Mi marad azokból akkor, amikor mi már nem leszünk? Semmi. Csak néhány nagyon-nagyon különleges ember gondolatait ismerhetjük, de soha nem tudjuk, csakis a magunk módján értelmezni. (ez most pásszol ide:"Nem a pacsirta fontos, csak a dal, mely a nem múló szent összhangba hal. " Juhász Gyula) És ráadásul soha nem az embert idézzük, csakis azt, az isteni ihlettel átszőtt mondatot ami megmaradt nekünk belőle. A szerelmünk? Azt hiszem ez csak az életünkben fontos, halálunk után egyedül maradunk, nincs "foltunk", aki eltakarja a hiányosságainkat csak mi magunk. Ezért nagyon fontos, hogy mi legyünk kerek egészek, akkor is, ha van mellettünk egy társ. Akkor is ha a Társ van mellettünk. Tudjunk magasak és mélyek lenni egyszerre, tudjunk feketék és fehérek lenni egyszerre és tudjunk férfiak és nők lenni egyszerre. Akkor is ha MOST nincs rá szükség. Mert lesz. Ezt kell megtanítania nekünk egy igazi Társnak.
És most végigmehetnék itt ezer meg egy dolgon, nem a miénk a gyerekünk, a férjünk, a munkánk, a harácsolásunk, a hitünk, a nemzetiségünk, bőrszínünk, vallásunk, kultúránk stb.stb.
Mi a miénk akkor?
Egyetlen egy dolgot tudok mondani. Ez pedig nem más mint a szeretet. Az, az egyetemes és utánozhatatlan érzés, ami népeket, kontinenseket, embereket, állatokat, lényeket, vallásokat, házakat, közösségeket, hiteket, univerzumokat köt össze/tart egybe. Ami elfogad, befogad. Ami mozgat és nyugtat.
Szeressük egymást gyerekek!
Nem nyálasan, nem ömlengősen. Belül, csendben, de mélyen és igazul. Úgy ahogy a napfény melenget minket, a víz tisztít minket, a tűz olvaszt minket és a föld takar minket, a szél hűsít minket. Csakis úgy.
Ez az utunk, elhiszitek?

2010. augusztus 4., szerda

Bbébi kidőlt

Éjjel fekszem az ágyban, érzem, hogy még marha korán van..ezért nem értem, hogy Beni miért dumál...olyanokat mond, hogyaszongya: fúúj a széél, kapaszkodni, aztán meg Anyaaa, hojamész anyaa...éppen elmorzsolok egy mosolyt a szám szélén, mikor inni kér. Odamegyek, tűzforró...jah, akkor már értem. A napunk ennek jegyében telt. A lázcsillapítás mindenféle formája bevetésre került.
Én meg tudom, hogy ez is a szeptemberre készít...tudom, mert már egyszer végigcsináltuk. Jönnek egymás után flashek csak bírjam elég gyorsan kapkodni a fejemet.
Holnapra semmi baja nem lesz. És még csak augusztus van.

2010. augusztus 3., kedd

Becherovka


Nem bírom az alkoholt. Nagyon nem. Egy pohár sörtől vigyorgok és ölelgetek, aztán menetrendszerűen sírógörcsöt kapok, komolyan hozzám lehetne állítani a világórát, kettőtől büdösbogárként a hátamon fetrengek végtagjaimmal a négy égtáj felé kapálódzva.
A töményeket meg nemhogy meginni nem bírom, de még a szaguktól is feláll a hátamon a szőr (khm:D)
Egyetlen egy kivétel van. Ez pedig szlovák pajtásaink nemzeti itala.
Történt, úgy 2004-2005 táján, hogy egy bringás társasággal a Magas-Tátrába mentünk túrázni. Igazából én csak úgy becsöppentem a bandába a barátnőm által. Sokat túráztunk, gyönyörű helyeken jártunk, felejthetetlen élmény volt. Amolyan farmeros, bakancsos kirándulgatás volt 30-40 km-es távokkal a közeli nevezetességekhez. Nagyon élvezetem. Egészen addig míg egy napon el nem tévedtünk. Bóklásztunk, elfogyott az ennivalónk, innivalónk, és fogalmunk sem volt, hogy mikor keveredünk haza. Már-már kezdett eluralkodni rajtam a pánik, hogy én itt a Magas-Tátrában fogok éhenhalni és az emberevő örvbagoly zsákmányául esni egyszerre. Éppen megálltunk valami hegytetőn, amikor egy fiú a mellényzsebéből előhúzott egy fém laposüveget. Körbeadta. Én úgy emlékszem egyszer vissza is utasítottam, miszerint nem szeretem a töményet, majd végül mégis ittam egy kortyot. Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést. Éreztem, ahogy a melegség végigáramlik az ereimen, ahogy erővel telik meg a lábam, ahogy újra tudok mély levegőt venni a pánikos lihegés helyett. Hihetetlen volt, de tényleg. Azt az egy kortyot újabb és azt hiszem még újabb követte, adogattuk körbe a flaskát csendben. Egy nagy körben álltunk. Minden olyan természetes volt. Békés. Nem sok ilyen erejű közösségi élményt éltem át életemben. Az egy Áldott Pillanat volt. De tényleg.
Aztán kiürült a flaska, mi tovább indultunk. A végén nem haltam éhen és az örvbagoly is lemondott rólam.
A Becherovka iránti rajongásom viszont azóta is töretlen. Az esküvőmön a pezsgős koccintást leszámítva csak Becherovkát ittam...úgy rémlik 14-et :D (kulturáltan viselkedtem, bár a vége felé már nem igen tudtam mélyenszántó diskurzusokat folytatni...és sokat táncoltam)
Amikor már mindenki hazament, és csak mi maradtunk meg 1-2 barát még rendeltem egy kört, koccintottunk, megittuk. Ugyanaz az erős közösségi érzés... Ez a pia tud valamit...valami számomra nagyon fontosat...eggyé válni velem.
I ♥ Becherovka!