Szülés

Vártam/vártuk Őt. Nagyon megkönnyítette a dolgot, a tőle telhető legtöbbet megtette, semmi panaszom nem volt, se egy magas vérnyomás se egy fertőzés se egy „rossz eredmény”. Tankönyvbe illő 9 hónap volt. A szülésre úgy mentem be, hogy úgy éreztem én egyedül illetve a férjemmel is képes lennék ezt a babát megszülni. Nem is volt fogadott orvosom, minek? És tényleg, a szülés is teljesen zökkenőmentesen, a maga ütemében ment, jól tágultam, jók voltak a fájások. János ott volt mellettem, de csak befelé figyeltem a babára meg a fájdalomra. Ha nagyon szájbarágósan akarnám magyarázni a szülés olyan mint egy aktus. (csak kicsivel hosszabb:D)(és milyen szép dolog, aktussal kezdődik és aktussal végződik valami, csak közben eltelik egy élet). Lassan kezdődik, jönnek hullámokban a fájások, sokszor azt gondolod, hogy na ez a teteje, ennél durvább már nem lehet, de aztán rájössz, hogy dehogyisnem lehet:) aztán egyre hamarabb jönnek a hullámok végül már csak hullám van, minden megszűnik körülötted, nincs idő, nincs semmi, csak a nagy egybefüggő fájdalom. Nem olyan fájdalom, amitől szabadulni akarsz, hanem olyan amiben megsemmisülsz, elveszted magadat. Nem félelmetes mert nincs olyan rész benned ami félni tudna. Egyszerűen nincs hely a félelemnek. És akkor, pontosan akkor mikor az utolsó gondolatfoszlányod is elégett, akkor születik meg a gyermeked. Hihetetlen élmény, tényleg.

Kezdetek

Kezdetben vala a férfi és a nő. Egyesülének testben és lélekben. (lélekben hamarabb) és megfoganék a nőben a gyermek.
A foganás ugye az egy dolog, mondhatni a könnyebbik része. De a gyermek növekedni is akar, ami egy ideig megy probléma nélkül, egy idő után azonban az anya kifejezett bálnásodásával jár együtt. Az apa elnézően mosolyog, állítja, hogy az anya még soha nem volt ilyen szép. Az anya elnézően mosolyog állítja az apa még soha nem volt ilyen hülye :D
A nő teste elvész, felpuffad, emlékeim szerint a fejem egy darab nagy tokaszerű képződmény volt, arcvonások nélkül, a testem mint a pontpontvesszőcskében a törökbasa hasa, a lábam dagadt a kezem dagadt. Nemhogy lehajolni leülni is alig voltam képes. Tulajdonképpen mindenem megnőtt. A melleim két elszabadult hőlégballonként riogatták a népet. A gondolataim beszűkültek. Egyáltalán semmilyen elvont dolgon nem voltam képes gondolkodni csak anyagi síkon léteztem, előtérbe kerültek a szükségletek és azoknak azonnali kielégítése úgymint evés-ürítés. Csak babás könyveket olvastam, csak a baba körüli dolgokon gondolkodtam. Nemhogy filozofálni egy normális mondatot elmondani nem voltam képes.
Ezt visszaolvasva borzasztó, kibírhatatlan dolognak tűnik, amolyan „terhességnek”, de higgyétek el, hogy ritkán voltam életemben annyira kiegyensúlyozott, nyugodt, gondtalan. Egyszóval Boldog.

Donga

A boroshordó oldalait alkotó deszka. Ez a donga. Azt nem tudom, hogy nyelvészetileg hogy jön ez össze a dongalábbal, ami egy fejlődési rendellenesség és történetesen az egyetlen fiacskánknak is van belőle. Tulajdonképpen amikor megszületett (meg még jó ideig) ezen eszembe sem jutott gondolkodni. Az gondolom, hogy ekkora fájdalom, mint mikor az ember gyereke beteg ritkán jön az életben. Nem is tudom mihez hasonlítani, még a „rögtönmeghalnék” típusú fájdalomhoz se, mert tudod hogy nem teheted meg, Vele nem teheted. Tulajdonképpen nem akarom túldramatizálni, de „majdnemmegpusztultam”. Illetve egy részem meg is pusztult, az a részem ami azt hajtogatta, hogy velem nem történhet semmi rossz, én a mozgó vonatból kiugorhatok, akkor sem történhet semmi. Azt hiszem szuperwomennek képzeltem magam, aki megmenti a Földet és közben leepillálja a lábát. Na ez a részem annyira odalett, hogy nemhogy a Föld megmentését nem tűzöm ki célul, de néha az epillálás is komoly nehézségekbe ütközik:)

Mi

Az úgy van, hogy kezdetben van az „én”. Az énnel sok minden történik, soksok jó és rossz, és teljesen függetlenül attól, hogy éppen jó vagy rossz periódusa van az én „mi” akar lenni. Tulajdonképpen már születéstől fogva „mi” akarunk lenni, először az Anyukánkkal leszünk „mi”-k aztán a játszópajtásokkal, aztán a barátokkal aztán meg a szerelmekkel (és ha jön egy csavar akkor a „szerelem” mellett a „játszópajtásokkal” ismét „mi”-k leszünk, de ez már egy másik történet, ami nem annyira szép). Naszóval én is „mi” akartam lenni, és lettem is szép sorban, ahogy az élet megkívánta. Most harminc évesen egy alaphalmazban vagyok egy csodálatos emberrel és egy csodálatos gyerekkel. A csodálatos ember a férjem, a csodálatos gyerek meg a gyerekünk. Ez egy szép történet, akárhonnan nézzük.

Előszó

Miért is kezd az ember lánya blogot írni. Szándékosan nem használtam a Napló szót. Naplót az ember magának ír, ahol számba veszi, hogy éppen hányszor hány másodpercig nézett rá Ő, vagy mit ebédelt vagy hogy a hülyematektanár megint karót adott a hülyematekdogára...(na ebből a kis szösszenetből látszik, hogy az ember kb. 10-14 éves kora körül ír Naplót.) Aztán már elfelejti számolni a másodperceket amíg nézi a Kedves és csak bekap valamit délben, amire már este sem emlékszik. (csoda-e hogy ezek után elhízik?:D) A blog más. Blogot másoknak ír az ember. Magam is jó néhányat olvasok napi szinten, ahol mindenféle gondolatokkal találkozom amik inspirálnak, belelátok a másik fejébe, szívébe, megcsodálom a kreativitását, a humorérzékét, együtt bőgök a sorok írójával mert érzem a fájdalmát és együtt nevetek vele az ő életének viccein.

Most érlelődött meg bennem véglegesen, hogy talán én is írhatnék egy blogot. Egy emberi blogot, amiben vannak hibák meg tévedések meg jónapok és rossznapok és az egész én vagyok. Szóval elkezdem. Meglátjuk mi sül ki belőle.