Mómika

Na, eltelt ez a 10 nap is. Néha irdatlan gyorsasággal, néha csigalassan teltek a percek. Néha azt kívántam soha ne menne haza néha meg legszívesebben kiraktam volna a küszöb elé érlelni.
Voltak a kapcsolatunknak Mount Everesti magaslatai (pl. mikor azt ecsetelte, hogy milyen jó nálunk gyereknek lenni, és ha jön a következő turnus a barátait is hozzánk küldi...vagy mikor azt mondta, hogy az egész csoport siránkozik, hogy menne már haza, egyedül ő az aki még bevállalna vagy 5 napot...vagy amikor mesélte, hogy már a buszról kinézett és meg kellett harcolnia értem, hogy hozzám jöhessen...sok-sok ilyen)
és Mariana árok szerű mélységei (mikor a táskájából visszalopkodtam a gyerekjátékokat meg pár használati tárgyat, mikor realizálódott bennem, hogy itt-ott gombás kicsit, mikor követni kellett fél szemmel a lakásban, hogy éppen most mit rak zsebre).
Ami nagyon hiányozni fog belőle az a gondtalan gyerekkacaja, a naivitása, a vidámsága, humorérzéke, a Beni iránt érzett szeretete, segítőkészsége.
Ami nem fog hiányozni az a plusz munka és idegesség amit a "ragadós keze" adott.
Szóval eltelt.
Nagyon remélem, hogy jól érezte magát, és sikerült kapnia egy kis pluszt a továbbiakra.
És azt is nagyon remélem, hogy egyszer rájön, hogy sokkal jobb adni mint elvenni.

Isten Veled Mómika!

És itt köszönöm meg név szerint Anitának, Dórikának, Sárának, Gábornak, Margitkának, Noéminek, az egész fogorvosi rendelőnek és természetesen Tata városának, hogy segítették és támogatták őt.