Futáááás

Az van, hogy tizenakárhány év testnevelés oktatása sem tántorított el a mozgás szeretetétől. Szerintem a testnevelés tanárokat direkt arra képzik ki, hogy minden gyerekkel, aki amúgy természetéből adódóan szeret mozogni utáltassák meg egy életre a sportolást. Ha egyszer majd oktatásügyi miniszter leszek az első dolgom az lesz, hogy megszüntetem a testnevelés osztályozását és a zsámolyugrást meg ilyesféle hülyeségeket. Testnevelés órán lehet majd szaladgálni meg focizni meg labdázni meg mindenféle örömteli tevékenységet végezni, aki meg tesiből akar érettségizni az ugorjon zsámolyt meg másszon kötelet. Szóval szavazzatok rám...mind a négyen:D
Általánosban volt egy igen nagyfenekű tesitanárom, aki rendszeresen megszégyenített minket, többek között egyszer azért, mert csak 20 centi magasra tudtunk felugrani. Ez nem tudom mire volt jó neki, mert ő a feneke méretétől még menni is alig volt képes, biztos kompenzált... Na neki ajánlom eme bejegyzést.
28 évig azt gondoltam futni szar. Persze futottam én, mikor a kézi csapatban játszottam, vagy mikor fociztunk. Futottam a busz után meg magam után, de mindig úgy gondoltam futni szar.
Aztán mikor Tatára költöztem, megfigyeltem, hogy itt igen sok ember fut. Futnak, mert van hol, van két tó is a belvárosban, ami mentes a füsttől-zajtól, és valljuk be tó körül futni élvezetesebb mint egy futópályán, azt nem tudom ez miért van így, biztos az agyban a futás a tóval van összeköttetésben. Néztem ezeket az embereket és csodálkoztam, hogy hogyan futhatnak csak úgy önmaguk kénye kedvére...el is neveztem őket a biztonság kedvéért futóbolondoknak, csak hogy be tudjam őket sorolni a rendszerbe.
Aztán 28 évesen férjhez mentem és ezzel egyidőben elkezdtem feneket ereszteni. Nem direkt esküszöm...egy nap felébredtem és rájöttem igen tekintélyes méretű a hátsó felem. Gondoltunk egyet az egyik kolléganőmmel és elkezdtünk futni. Az első elég szenvedősre sikeredett. Kb. 200 m ment, aztán sétáltunk körbe a tavon, röhögtünk és csajos dolgokról beszélgettünk. Olyan jól éreztük magunkat hogy megbeszéltük, hogy jövünk megint. Jöttünk is, annyira sokszor, hogy ebből rendszer lett.
Futócipőbe azért nem ruháztam be, nehogy meggondoljam magam, aztán ott maradok a méregdrága cipővel, amit sehova nem tudok felvenni. Ennek következtében kicsit tönkrement a térdem meg a bokám. Nem vészesen, de azért arra biztatok mindenkit, hogy vegyen futáshoz futócipőt, azt legfeljebb elteszveszeli, ha nem kell.
Egy idő után elkezdtem élvezni a futást. Ez pontosan akkor következett be,amikor kaptam elég levegőt a csigánál egy fokkal gyorsabb tempóban is. Jó sokat futottam, úgy hetente 3-4-5X, fénykoromban kb. 10 km-t egy nap. Aztán beköltözött a hasamba Beni, és lassan fokozatosan leálltam.
Szülés után a járást gyakoroltam, aztán meg a fejést. Aztán harcoltam az elszabadult ballonokkal a mellkasomon. A Beni 1 éves korában elkezdtem aktívan bicózni, 10-15 km-ket naponta, Benivel az ülésben. És most jött el az idő, hogy újra futni kezdjek. A fiúkat lerakom a játszótéren én meg nekiindulok.
Nagyon élvezem a csendet, azt hogy csak a levegővételre kell figyelnem. Majdnem meditatív állapotba kerülök közben, teljesen kikapcsolom a külvilágot és csak 1-1 gondolatot engedek be. Általában valami fontos döntés is szokott születni futás közben. Vagy legalábbis egy poén.
Most 2 Cseke kör az adagom, az kb. 6-6,5 km. És mindig megyek, ha tehetem. Azt is tudom már, hogy az, ami a Forrest Gump-ban volt, hogy Forrest elindult és átfutott a kontinens egyik végéből a másikba nem fikció. Ha valaki beindul tényleg nagyon nehéz leállni. Miért? Azért, mert futni jóóóóó!

egy futóbolond