Van egy fórumhozzászólás a témában, amit nagyon-nagyon értékesnek találok. Ezt idézném elsőként:
"Ahogy olvastam a gondolataitokat, tudatosodott bennem, hogy milyen kiváltságos helyzetben voltam én annak idején. A kontinuum gondolatot, a hordozást akkor ismertem meg, mikor az első gyerekem másfél éves volt, 1988.-ban. Stuttgartban éltem, szomszédomnak hasonló korú gyereke volt, akivel gyökeresen másképp bánt, mint ahogy addig bárhol láttam.
Kiderült, hogy fél évet élt Bali szigetén, és az ott látottak indították arra, hogy jóval 40 felett még egy gyermeket vállaljon. Megdöbbentő és irritáló volt számomra, amilyen tisztelettel bánt a gyerekével. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, ma azt mondanám: kapcsolódott a gyerekkel. Ő ajánlotta nekem a Liedloff könyvet, ahol magyarázatot találtam arra, hogy miért olyan más ő is, és pláne a gyerek.
Tehát elolvastam a Liedloff könyvet, és sok más könyvet is, és amit megértettem belőle, azt kipróbáltam. Ha láttam, hogy jó, tovább csináltam.
Számomra a legfontosabb üzenete az volt a könyvnek, hogy nem kell a gyerekem számára egy külön, mesterséges világot alkossak. Nem kell külön szobába rakjam, külön ágyba, csörgőkkel, játékokkal. A gyerekeim azért jönnek, hogy megtapasztalják az én világomat, a felnőttek világát, megtanulják, hogyan működik ez a valódi világ, és mindenük megvan hozzá, hogy teljes biztonsággal mozogjanak ebben a világban.
A Liedloff (és más hasonló könyvek) hatására megváltoztam. Derengeni kezdett, hogy mi nyugati kultúrás civilizált emberek nagyon beképzeltek vagyunk: Nekünk nem elég jó, ahogy a dolgok a természetben, (vagy másképp: a Teremtésben) vannak. Mi "tudunk jobbat". Lassan le esett nekem a tantusz, pl az anyatej-szoptatás témában: Ahol éltem, általános volt a nézet, hogy bár jobb az anyatej, azért a tápszer is "megad mindent a babának". És nem, nem ad meg mindent, sem a babának, sem az anyának. Ugyanígy a hordozás-babakocsi-kiságy téma. A gyerek úgy van kitalálva, hogy kell neki a hordozás, hogy csak egy fiziológiás okot említsek: a mozgó felnőttre kötve mozognak a gyerek belei, nem lesz hasfájós.
Miért nem tudjuk elfogadni, hogy mi emberek, mi nyugati civilizásiós emberek is a természet részei vagyunk? Miért nem aszerint az ivadékgondozás szerint bánunk a gyerekinkkel, ami itt él a szivünkben, és bevált millió éve. Ha beképzeljük, hogy tudunk jobbat, akkor károsodunk. Elveszítjük azt a természetes képességünket, hogy boldogok legyünk, itt és most. Valami hiányt érzünk, amit igyekszünk betömni.
Bárkit hallottam mesélni a harmadik világról, abban megegyeztek, akár Indiában akár Burkina Fasoban jártak: Az ottani emberek sokkal nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak, sokkal többet nevetnek, mint mi. A könyvek, amiket olvastam akár az indiánokról, akár a gyarmatosítás korai időszakáról Afrikában, akár a természeti népekről szintén ezt hangsúlyozzák:
„Nincs semmijük, de nevetnek, mosolyognak, törődnek az öregeikkel, a gyerekek ott hancúroznak körülöttük.” Tehát úgy tűnik, boldogabbak, mint mi.
Azért írom, hogy kivételes helyzetben voltam, mert először láttam a szomszédasszonyomat (had álljon itt a neve: Jutta), és láttam a gyerekét, és ez az élő példa döbbentett meg, és utána olvastam az elméletet, Liedloff könyvét.
Azóta könyvek ezrei jelentek meg, "Élet az újszülöttel", pl. Leboyer bemutatta a gyöngéd születést, Alice Miller és Winnicott megmutatták, hogyan függnek össze a születés és az első életév tapasztalatai a késöbbi függőségek kialakulásával, Liedloff követeztetéseit számtalan tanulmány, kutatás, diplomamunka igazolta."
Nagyon-nagyon kerestem azt az idézetet, ami meggyőzött arról, hogy nekem EL KELL olvasnom ezt a könyvet, de sajnos nem találtam meg pontosan, így leírom úgy ahogy bennem megmaradt:
NEM AZ A KÉRDÉS, HOGY FELVEGYÜK-E ÖLBE A SÍRÓ CSECSEMŐT, HANEM AZ, HOGY HOGYAN KERÜLT ONNAN LE?!
Olvasásra ajánlom!
És, ha szépet akartok látni, csudálatos hordozós képek a világ minden tájáról itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése