Ó-ó-óóó menstruáció

Fiúk, pá!

Tegnap éjjel írt sms-t egy barátnőm. "Szőnyben fekszem, kivették a méhem"...mhhh.
Ma meglátogattam. Imádom a csajt, kibőgött szem, alig bír felkelni az ágyból, végig van vágva keresztbe, kipakolták mindenestül... Első mondat: "ha nem haragszol most nem festem ki magam :D na, így kell ezt kislány...:)
Odafelé úton és visszafelé is ezen gondolkoztam... Életem során már rengetegszer hallottam nyavalyogni a csajokat a környezetemben vagy azon, hogy megjött nekik vagy azon hogy nem...
Sőt továbbmegyek az egyik legjobb barátnőm olyan fogamzásgátlót használ, ami a menstruáció elmaradásával jár. És ez az elsődleges érve emellett a módszer mellett, és csak huszadlagos, hogy most nem akarnak gyereket.
Persze én is mindig kiszámolom, hogy mikor kell megjönnie, és az már menetrend, hogy ennek egybe kell esnie az esküvőmmel/nászutammal, és természetesen minden évben az egyetlen nyaralásunkkal. Idén sincs ez másként...
Azonban mindezzel együtt én szeretem a menstruációmat. Szeretem, hogy reagál a testem, szeretem, hogy a Holddal együtt telek meg és ürülök ki. Szeretem azt, hogy minden percben tudom, hogy hol tartok. Szeretem, hogy már azelőtt magamhoz veszem a segédeszközt, hogy az első csepp megindulna...mert tudom, mert érzem.
És tudom azt, bár soha nem szeretném megtapasztalni, hogy mekkora fájdalommal jár ennek az elvesztése. Nem azért mert ez tutibiztossá teszi, hogy soha de soha nem hordhatsz gyermeket a szíved alatt, hanem azért, mert ezzel elvesztesz valamit, valami nagyon fontos dolgot a nőiségedből. Egy olyan titkot, amit csak mi ismerünk és értünk.
De innen szép felállni. Mert fel kell...És innen szép győzni is! Hajrá Kati!

Sirály?

Olvastam még régen egy könyvet. Nem esküszöm meg, de úgy emlékszem Richard Bach: Sirály c. könyvét.
Abban volt leírva, hogy nagyon egyszerűen választ kaphatunk minden kérdésünkre. Csak jól szét kell néznünk a Világban. Mert a Világ minden szála minket segít, csak van, hogy ezt akkor (és még később sem) vesszük észre.
Példaként volt állítva, hogy egy adott kérdésre (tehát egy jól megfogalmazott pontos kérdőmondatra) úgy is kaphatsz választ, ha találomra leveszel egy könyvet a polcodról, valahol kinyitod, és elkezded olvasni azt a bekezdést, ami a szemed elé kerül. Ez ugye a "véletlenek játéka". Már akkor 1000 éve is kipróbáltam, és azóta is többször. Eddig még mindig működött. Valahogy mindig jó bekezdésre akadtam. Persze jó, ha előtte az ember kicsit elcsendesedik. Ja, és volt olyan, hogy ezt kaptam: végy két répát, reszeld le...:D ott, akkor biztos ez kellett. Valószínűleg hülyeséget kérdeztem.:)

A verzió/B verzió, tervezni jó perverzió...

Nahát, az úgy van, hogy nem szívesen beszélek a közvetlen magánéletemről (itt a blogban), úgymint ovulációm időpontja, aktuális pattanásaim száma, szőrbenövéseim állapota, egyrészt azért mert semmi közötök hozzá (:D) másrészt meg, mert nem akarom a maradék kettő olvasómat is elveszteni...
Csak szépen rímel az életem, és szeretem az ilyet...
Ma voltunk egy magánklinikán Beni lábát megmutatni. Én eldöntöttem korábban, hogy ezt a véleményt fogom elfogadni, bármit is mondanak ma.

(Tudniillik, Beni lábát 10 hónapos korában megműtötték Debrecenben, azóta többször voltunk vissza annál az orvosnál, aki azt mondta, ennek a lábnak ilyennek kell lennie.
De a gyógytornász rágta a fülem, hogy mutassam meg egy másik orvosnak, mert ez a láb lehet még jobb. Elmentünk Pécsre, ott az orvos azt mondta, hogy ezt a lábat még minimum 1X műteni kell, lehetőleg minél hamarabb, szeptemberben jön vissza a szabadságáról, akkor fel is veszi a Benit...
Debrecen-Pécs: 1-1)

Ma Budán azt mondta a doktornő, hogy ha az ő gyermeke lenne, akkor a műtétet választaná.
Meg azt is, hogy a pécsi doktor, akinél jártunk Magyarországon a dongaláb kezelésének az atyja (tényleg az...van már vagy 80 éves...) őt ajánlja.

És akkor most körbefolyom az én (mi) nagy kövünket, és megpróbálom a legkevesebb energiaveszteséggel és méltatlankodással megtenni ezt.
Együtt túléljük.

Természet

Én tényleg úgy gondolom, hogy jó út az, ha körbenézünk és megfigyeljük mit látunk magunk körül. Megfigyelni, mondjuk az orángutánok gyermekgondozási szokásait csupa hasznos információt, tapasztalatot és tanulságot biztosíthat számunkra.
Vagy megfigyelni a hegyi patakot, ahogy az eléje kerülő követ körbevéve a lehető legkisebb erőfeszítéssel és surlódással továbbfolyik.
Vagy nézni a fákat, ahogy minden tavasszal rügyet bontanak, töltekeznek, gyümölcsöt érlelnek, majd szépen lassan megkopaszodnak, raktároznak, vegetálnak, és (nem reményvesztve vagy elárvultan, depressziósan, hanem a világ rendjét elfogadva) várják az új kezdetet.
Valahogy úgy érzem egy csomó fontos dolgot elfelejtettünk. Körbenézek és látom, hogy robotolunk, gürizünk, bosszankodunk, depressziósok leszünk, mérgelődünk, káromkodunk, szúrunk/harapunk/marunk stb. Harácsolunk, több-jobb dolgot vásárolunk, újat, divatosat, sokat. Mindezt miért? Boldogabbak leszünk egy huszadik TV birtoklásától? Tényleg ez az ami igazán fontos?
Nyilvánvalóan nem azt mondom, hogy mostantól senki ne dolgozzon, mindenki legyen hajléktalan és egy szál gatyában induljon el vadászni vagy gyűjtögetni. Csak azt mondom (elsősorban magamnak), hogy nem szabad elfelejteni ÉLNI. Ne felejtsem el, hogy az elém gördülő kövek nem azért kerültek oda, hogy engem depresszióba taszítsanak, hanem azért, hogy megtanuljam "körülfolyni" őket. A lehető legtermészetesebben és legkisebb erőfeszítéssel. És tudjam türelemmel és alázattal kivárni a tavaszt és elfogadni és helyén kezelni az őszt.

Ki vagy te?

"Ha elvonatkoztatod magadat mindattól, amit lényednek ismersz: tulajdonképpen lényed ott kezdődik. Testedet, értelmedet, személyedet ne cseréld össze lényeddel, önmagaddal. Csak segédeszközöd, csak batyu, mely szükségleteid őrzője is, görnyesztő teher is. Tested nem te vagy, hiszen csak anyag, mely folyton cserélődik: negyvenéves korodban húszéveskori testedből parány sincsen. De érzelemvilágod és értelmed sem te vagy, hiszen még nem volt, mikor te már a bölcsőből nézegettél. Ki vagy? a határtalan, mely fogantatásodkor a határok közt megjelent. Ha elhatárolt személyedet tekinted önmagadnak, végezz copernicusi fordulatot: a határtalan teljességet tekintsd önmagadnak, személyedet pedig ideiglenes kötöttségnek, puszta tüneménynek, "nem én"-nek. Ahol megszűnik az érzés érzéketlenség, gondolat, gondolattalanság, változás, változatlanság, ahol azt hinnéd, hogy semmi sincsen: tulajdonképpeni lényed ott kezdődik."

Weöres Sándor

Mivel úgy tűnik ez a blog dolog elég kitartó nálam, és előreláthatólag még a jövő héten is írni fogom, itt a magyarázat a címre. Nem a neved vagy, nem a cselekedeted vagy, nem a tested vagy. Az vagy, aki én is vagyok. Ölellek.

TdF

Ma véget ért a 2010-es Tour de France is. Először is szeretném tisztázni, hogy én egyáltalán nem értek a kerékpársporthoz. Úgy ahogy egyetlen sporthoz sem. Egyszerűen csak szeretem nézni az embereket... Az Olimpiák, Világbajnokságok, és EB-k állandó szurkolója vagyok. Nézem, ahogy a befektetett munka meghozza a gyümölcsét. Szeretem nézni a vesztesek fájdalmát, szeretem nézni a fair play díjas reakciókat, szeretem nézni a szenvedést, koncentrálást, összeomlást, újra felállást, szeretem nézni az idegek harcát és a szív diadalát.
Na ilyen aspektusból figyelem már évek óta a TdF-t is. Egészen egyszerűen elképesztő, hogy egy ember 21 napon keresztül átlag 150-200 km-t biciklizzen. Hegyre fel, hegyről le szélben, esőben, viharban, felhők között, felhők felett, kockakövön, összetörve, kiszipolyozva stb.
2004-ben volt szerencsém élőben részt venni a Tour egy etapján. Egészen pontosan egy hegyi időfutamon. Az Alpe d'Huez-re mentek akkor a fiúk. Hihetetlen volt. Olyan emelkedő, hogy gyalog is lihegtem rajta, pedig csak kb. 1 km-t sétáltunk. Orsolya barátnőmmel töltöttünk el pár (számomra) felejthetetlen napot. Egy olyan élmény volt, amelyre visszagondolva még most is töltekezek. Rengeteget ültünk az autóban, nem volt jó a társaság, de felejthetetlen volt. Ahogy ott élőben láttuk, hogy jöttek a kísérőautók, dobálták az ajándékokat, ahogy érkeztek sorban a srácok, ahogy próbáltuk megérteni, hogy mit is ordít a műsorközlő...áhh, elmondhatatlan.
Életemben először ott repültem igazán, ahogy egy szikla széléről kitárt karokkal lenéztem a mélységre...igazán boldog pillanat volt...Kívánom, hogy mindannyian találjátok meg ezt az élményt...neked meg köszönöm, Orsika!:)

Lance, veled meg Isten legyen! Felejthetetlen élményt adtál...Minden Jót Neked!

(a fotókért ezer hála Orsinak)

Ma

Ma Budapesten voltunk az Állatkertben. Reggel ébredés után indultunk, és este értünk haza. Nagyon elfáradtunk. Beni nem aludt, sok új inger érte. Estére a meganyűg is bejátszott anyánál és gyereknél egyaránt. Gyors fürdés és esti rituálék után úgy gondoltam hamar ágyba bújunk. Beni másképpen gondolta...mikor kb. egy óra múlva is az ágyrácsokon zongorázott alvás címszó alatt az idegeim kezdték végképp felmondani a szolgálatot. Ilyenkor kicsit távolabb kell lépni, tudom, mert sajnos már tapasztaltam. Kilépni a helyzetből, messzebbről megnézni, hogy akkor ez most mi is pontosan. (Meginni egy pohár vizet, elmenni pisilni, venni egy mély levegőt stb.) Szóval ki, el, át csak addig míg kitisztul a fej(ből a lila köd, ami nem való semmire).
Ennek megfelelően én éppen menekülni próbáltam (a szobából), erre reagálva Beni megszólal:

-Anyucika, ne menjél messzire...

És azzal a lendülettel szállt el minden szar ami a fejemben volt.

-Jó Édesem, nem megyek...

Ennyi.

Idő

Vannak dolgok, amikre viszont mindig van időm. Az első ilyen az ivás :D Nem (csak) alkoholt iszom meglepő módon. Meleg napokon minimum 4 l víz vagy tea biztos lecsúszik. Szeretek inni...mindenfélét. A borozgatás egy nagyon jó időtöltés. (Főleg, hogy én az első 2 dl után önkívületben fetrengek:D)
Az olvasás. Bármennyi ideig képes lennék olvasni. Már gyakorló 24 h-s szolgálatos voltam amikor találtam egy könyvet, a férjemet úgy küldtem el aludni, hogy elolvasom az első fejezetet...de végül reggel negyed 6kor mentem aludni, (a gyerek 6 körül ébredt...) mert addig tartott a könyv:D Egy jó könyv helyretesz belül. Éppen ezért, ha bajom van a jól megszokott és bevált példányok után nyúlok. És ha van egy író aki valami számomra fontosat alkotott azt nagyon megbecsülöm. Mindent felkutatok tőle és addig olvasom amíg az egész munkásságát magam mögött tudhatom. Majd kezdem elölről..:D
És a harmadik (tádááám) a takarítás. Lehetek bármennyire fáradt vagy beteg takarítani mindig van energiám. Egyszerűen szeretek házimunkázni (ja, tudom, már folyamatban van a sárgaházas felvételem...). Megnyugtat, elernyeszt, felvidít. Születésnapomra rendszeresen mosogatószivacsot kérek...:D Itthon jól viselik...:D:D:D

Idő

Vannak dolgok, amikre nem vagyok hajlandó sok időt szánni az életemből. Nem mintha nem telne ki a napomból mondjuk...de akkor is.
Teljesen felesleges időtöltés például számomra az evés. Reggel általában bekészítek a pofazacskómba fél-fél zsemlét, azt estig elszopogatom azt kész, le van a gond...:D nade komolyra fordítva a szót tényleg nem szeretek sokáig enni. Ez nem csak azóta van így mióta a gyerek diktálja a tempót, előtte sem. Az evés szerintem az csak evés, felesleges cicók nélkül. Egy kanál málé odacsapva a tányér közepére azt kész...mit nekem díszítés meg porcukorminta meg mittoménmégmi'.
Másik ilyen a fésülködés. Sissy az valami furcsa aberrációtól indíttatva keféltette a haját minden nap ezerszer...belemegy az áram, azt odavan az is ami eddig volt. Általában kéthetente vagy ritkábban fésülködök, nagy öngyőzködések után, mert utálom, ha a hajammal van tele minden. Éppen ezért a kádban ülve végzem eme nemes tevékenységet...és ez nem vicc! :D
A harmadik (sok ilyen van, de ez mára az utolsó, mert még meguntok a végén) az írás. Egyszerűen nem vagyok hajlandó sok időt/energiát belefeccölni, hogy a kézírásom mások számára is olvasható legyen. Éppen ezért szerintem én vagyok a világon az egyetlen akitől SOHA nem kértek el főiskolai jegyzetet. Elég volt egy pillantás a füzetemre és mindenkinek elment az összes ingerenciája tőle. Néha rákényszerülök ugye, hogy (mások számára) olvashatóan írjak, ezért pl. a bevásárlólistát NYOMTATOTT BETŰKKEL vagyok kénytelen lefektetni. Illetve rendszeresen haza kell járnom, mert papíron a nevemen van 65 tehén meg több száz hektár föld és sajnos a családból senki nem tud hitelesen aláírást hamisítani :D

A farm ahol élek

Nem mondanám magam kőkeményen maradinak, de azért elég gyakran érnek meglepetések. Az, mikor nagymamám sehogy se akarta megérteni, hogy a telefonzsinóron hogy mehet el olyan messzire a hang, vicces volt, sőt még ma is az. Biztos én is vicces vagyok számotokra, mert nem tudom megérteni, hogy mire jók a számítógépes játékok. Egyáltalán, soha nem is értettem. Mert arra, hogy a kocsmában a gyümölcsös gépet valaki órákig húzgatja, (bedobál 50 000-et majd kivesz 2000-et) azt mondom, van olyan hülye, hogy abban reménykedett, hogy fordítva is lehet.
Nademármost arra, hogy valaki lődöz egy elhagyott házban vagy autót vezet a négy nyíllal vagy virtuális farmot épít én már nem tudok mit lépni... Kész, mattot kaptam. Elképzelem, ahogy a vezérigazgató bemegy az irodájába, majd fél órán keresztül kapál az egérrel :D, vet búzát ami három nap múlva megérik és eladja/odaadja az autószerelőnek, aki meg teheneket simogat a kurzorral, hogy bőgjenek...:D
Számos, számomra igen becses ember játssza ezt a játékot, úgyhogy kérlek benneteket ne értsetek félre. Egészen biztos vagyok benne, hogy ennek van értelme...csak én még nem találtam meg. Szóval én vagyok a rémsuttyó ám....kérlek benneteket simogassátok meg helyettem a tyúkokat, Luca, te meg orgazquss Oszkárt...nehogymá' hiányt szenvedjenek szegények:)
(jelzem, Férj mostanában focit néz a TV-ben és közben focizik a telefonján!!!na azér' erre is tudnék ám mit mondani...:D)

Evolúció

Minimális sportkarrierem, amit magam mögött tudhatok tulajdonképpen sok mindenre nem jó. Talán csak arra, hogy úgy érezzem immáron jogosultságom van elmesélni nektek a sportolók evolúcióját. Avagy hogyan válunk vérbeli profivá.

Futók:

1. Lábujjközi papucs rajta napraforgóvirág, forrónadrág, hozzá illő flitteres top. A papucs az első pár száz méter után feladja, úgyhogy azzal a lendülettel elslattyoghatunk fagyizni.

2. Kínai tornacipő, kínai rövid gatya kínai póló, kínai zokni, büdös mint a dög.

3. Márkás sportcipő ill. hozzá kombinált felsőruházat az 1. és 2. pontból

4. Márkás sportcipő márkás felsőruházat, 200 m után lihegés, halálközeli élmény

5. Márkás sportcipő, márkás felsőruházat, futni is bír, ezt mutatja is, ugyanis időnként felbiztosítótűzött rajtszámmal indul...biztos segíti őt a tájékozódásban, ha tudja, hogy ő a 45-ös :D

6. Ruházat a 4. és 5. pont szerinti, de ebben soha nem lehetünk teljesen biztosak, mert csak a hátát láthatjuk

Biciklisek:

1. Magassarkú cipő, miniszoknya néhanapján bokáig érő pörgős szoknya (ami fátyolként omlik a szélben) hozzá illő ingblúz (háton kissé feszül)

2. Lábujjközi papucs/szandál, forrónadrág, top

3. Kínai kombó, esetenként munkásgatya

4. Sportcipő továbbá a felsőruházat az első három pontból szakszerűen összeválogatva.

5. Patentos biciklis cipő, biciklis ruházat viselése a körversenyek TV-s közvetítésekor.

6. Ruházat az 5. pont szerint, biciklire is ül és nagy üdvrivalgás közepette körbetekeri a 3,5 km-es tavat.

7. Ruházat az 5. pont szerint, de őket nem láthatjuk, mert bicikliznek.

A megmondóember

Ma békésen kerekeztünk a tó körül a kiccsaláddal. Mígnem szemből ránkfékezett egy májergyerek, és utánam kiabált: Tanulj meg jobboldalon közlekedni!
Először meglepődtem...mondom ez meg magában beszél...:D de aztán rájöttem, hogy ez nekünk szólt, ugyanis ő nem tudott fékezés nélkül előzni, mivel mi valóban nem a járdaszegély melletti millimétereken mentünk.
Aztán gondolkozni kezdtem...Valóban, az életem során elég sok ilyen "tanítóval" találkoztam már. Mind kivétel nélkül halálosan szórakoztatott vagy rosszabb esetben untatott. Valamilyen oknál fogva egyesek úgy gondolják, hogy joguk sőt kötelességük kioktatni a másikat. Valószínűleg sokkal jobbnak/okosabbnak/tanultabbnak/bölcsebbnek képzelik magukat, mint (én) mi vagyunk. Csak sajnos pont itt bukják be az életüket, hogy ők hiszik jobbnak magukat és nem mások néznek fel rájuk.
Egyetlen nagy tanító sem önmagát futtatta, egyszerűen élték az életüket, alkottak vagy csak vándoroltak egyéb esetben elbújtak az emberek elől és nem arcoskodtak, éppen ettől voltak nagy arcok.

És akkor a rosszindulatot még nem is említettem. Aki csakazértis beledöf a másikba, ismeretlenül, legtöbbször az érzelmeit manipulálva. Egyetlen ellenszer van ellenük, az önismeret. Ha teljesen és tisztán látod magadat, akkor nem találhatnak fogást rajtad. Hiába mondja nekem valaki, hogy elrontom a gyerekemet, mert nem hagyom egyedül, sírva elaludni. Vagy nem kell állandóan megölelni, nem kell emberszámba venni etc. Egész egyszerűen lepattan rólam. Miért? Azért, mert teljesen és tökéletesen elégedett vagyok a gyermekemmel. Úgy ahogy van. Nem szeretném, ha jobb, okosabb, ügyesebb lenne. Nem szeretném, ha önállóbb és függetlenebb lenne. Azt szeretném, hogy addig amíg nem kerül be a közoktatásnak nevezett egotorzítóba, addig úgy élne, hogy mindig és minden pillanatban biztos magában, biztos az érzelmeiben a tudásában a szakértelmében az akaratában, biztos bennünk és az egész Világban.
Ha én úgy képzelem magamról, hogy valamit jól csinálok sem jogosít fel arra, hogy a másiknak beszóljak. Még akkor sem, ha jót akarok vele. Ma láttam egy anyukát, karjában az újszülött babája, és rohant a kb. másfélévese után. Egész biztos vagyok benne, hogy meg fogja találni magának a hordozást, anélkül, hogy én odamennék és osztanék egy kis észt. A világ így van kitalálva. A saját hibáinkból tanulunk legtöbb esetben, szerencsés esetben meg mások példájából.

Cseke-tó

Tata több szempontból király hely. Két nagy tó van a városközpontban, nem is tudom, hogy létezik-e ilyen máshol. (Magyarországon tudtommal nem). És bár az egész város köréjük épült mégis vadregényes, andalgós, romantikus érzetet adnak, ahol kacsák úsznak, vízimadarak röpködnek, kis fapadok hívogatnak, több százados fák árnyékolnak, források fakadnak...az egész nagyon békés, és nagyon természetes.
Az egyik tó tisztelt meg bizalmával, és megengedte, hogy körülötte fussak. Az út minden méterét ismerem, minden padján láttam már szerelmeseket összebújni, gyerekeket ugrálni, még a horgászok arca is ismerős helyenként.
A futás mindig új kihívást tartogat nekem, ugyanis e tó mellett épült az Olimpiai Edzőtábor...naszóval én vagyok a legbénább futó még mindig...:D Motiváció van, lelkesedés van, tehetség nincs. Ez van:D
Ma az első köröm alatt kiszúrtam egy szerelmespárt...valahogy olyan ismerős volt a fiú...ilyenkor végigfut rajtam: Neveltem? Szomszédom? Kollégám fia? Egy boltba járunk? Egy buszon utaztunk? stb. Addig míg rá nem találok az igazságra. Vagy legalább arra, amit annak hiszek. (ld. Memória). A második köröm végéig ezen rágódtam, amikor beugrott... Szerintem ez a srác Gyurta Dani... Csak emiatt mentem egy harmadik kört, hogy 100%-os bizonyosságot szerezzek, de addigra elandalogtak. (jah, a csigatempóm...)

Szóval, 85% -os biztonsággal láttam ma a Gyurta Danit egy nagyon kedvesnek tetsző lánnyal.

Valamint 15% az esélye annak, hogy egy helyes, kigyúrt testű fiatalembert láttam, egy nagyfenekű (pontosabban széles csípőjű) nagyon szép barna lánnyal. Akármi az igazság, a végeredmény szempontjából tulajdonképpen mindegy. Egy bejegyzést megért...:)

Életbölcsességeim III.

Bizony mondom néktek Barátaim, a déli altatást ott és akkor kell feladni, mikor a ded a kemény egy órás próbálkozásunk után, fordul egyet a kiságyban és teljes hangerővel elkezdi énekelni Serj Tankian: Baby c. számát...

Ne hálálkodjatok, szeretettel adom...

Szabadság-magyarázat

Megint félreérthető voltam...szegény férjem nem érdemli meg pedig, mert rengeteget segít. Most is egyedül vagyok például itthon, mert a fiúk elmentek vásárolni, míg én megcsinálom a heti nagytakarítást.
Nem az a gond tehát hogy nincs időm magamra. Egészen biztos vagyok benne, hogy bármikor elmehetnék fodrászhoz, kozmetikushoz, pedikűröshöz...(ha elég lenne a GYES-em az éhenhaláson kívül másra :D).
És abban is biztos vagyok, hogy elmehetnék, pontosabban el is fogok menni A bulimba. Amire most éppen nagyon vágyom...
Az én problémám az, hogy a gondolataim nem szabadok. Menthetetlenül és végérvényesen hozzákötődtek a gyerekemhez. És bár néha hiányzik, hogy elmenjek a legkedvesebb koncertjeimre...de nem annyira, hogy egy napot is rászánjak az életünkből. Ha valamit tervezek automatikusan bejön a képbe Ő. Neki jó lenne? Neki elég lenne? Neki könnyű lenne? És a válasz erre következetesen: NEM.
Biztos jó lenne neki a nagymamáknál...de nem a legjobb. Biztosan könnyű lenne neki egyedül elaludni...de nem a legkönnyebb, biztosan elviselné, ha én egy hétre kiköltöznék a Szigetre...de nem viselné könnyen...
Szóval így állunk. Azok a láthatatlan szálak kötnek, amelyet úgy hívnak anyaság. Remélem nem értetek félre, enélkül a kötelék nélkül meghalnék, nem léteznék...ez a szabadságvágy arról szól mint a heroin az emberek többségének. Azt senki nem állítja, hogy nem jó érzés belőve lenni...csak kérdés, hogy megéri-e...
Na így állunk, barátaim...

MCL

http://www.youtube.com/watch?v=CWHbRMUfaqA

Ezt csak azért, hogy soha ne felejtsem el...

Szabadság

Na, az egy kisgyermekes anyukának nem nagyon van. A suliban, mikor tanultunk a gyermekek fejlődéséről és jegyzeteltem (új előadó kb. 5. sor jobb szél, 2. szék), hogy egy újszülött 16-18 órát alszik, és még egy kétéves is 12 körül egy nap, az futott át a fejemen...ezek az anyukák...mit vannak kikészülve, mikor egész nap alszik a gyerekük...
Jelentem kikészült anyuka lettem. (új párbeszéd a Mindenhatóval rendel..).
Kicsit nehezen viselem ugyanis, hogy nem akkor eszem, nem akkor alszom, nem akkor ürítek amikor nekem tetszik. Általában az evést elhanyagolom...na, mondjuk ez a súlyomon nem látszik.. Nos az alvást is minimalizáltam már tőlem telhetően, nálam ez kb. 6 órát jelent naponta (pluszminusz 2)...
Az ürítés sajnos fixen megmaradt az életemben, de dolgozom rajta, ígérem.

Néha nagyon vágyom a szabadságra...úgy várom a délutáni alvás idejét, mint egy luxusnyaralást. (főleg, hogy már két napja nem volt benne részem...). Abban a másfél-két órában tervezem megváltani a világot. Bent ülök a kiságy mellett és tervezgetem mi mindent fogok csinálni...először is elolvasom a leveleimet, blogokat, zenét hallgatok (olyat ami nekem tetszik...hangerő 2), szőrtelenítek, olvasom tovább a könyvemet, kialszom magam, levágom a körmöm, kipucolom a wc-t etc...
Na, ezekre vágyom manapság...:)
SZABADSÁGOT MINDEN NŐNEK!! :D

Bőg..

Van egy pár (khm..) idegesítő tulajdonságom. Az egyik felettébb béna az, hogy bármilyen élethelyzetben képes vagyok elsírni magam.
Már ugye az alap, hogy sírok a filmeken és a meséken, sírok az énekesversenyeken, sírok, ha kisállat születik valahol, sírok a könyveken, blogokon, zenéken, sírok, ha valaki valamit mond, és akkor is ha nem...továbbá tanúk jelenlétében sírtam egy esküvőn, ahol a menyasszony 8 hónapos kismama volt, és a pezsgőivással együtt tartott a ceremónia kb. 2 percig..megható része nem nagyon volt, de az engem ugye nem érdekelt.
Sírtam egyszer egy reklámon (!) is. Ahol adományokat gyűjtöttek árváknak, namost a dolog pikantériája, hogy én alapból "árvákkal" dolgozom, tehát minden ujjamra jut egy siratni való történet (ami ráadásul igaz is)...azt nem tudom miért pont a reklám hozta ezt ki nálam...
De mondjuk az már a non plus ultra, hogy képes vagyok sírni a saját blogbejegyzéseimen (!) :D
Ha picit iszom, akkor tuti sírok valamin...ha mást nem találok akkor azon, hogy mennyire szeretem az ivócimborámat...:D
Tényleg nagyon gáz, de most hogy ezt megosztottam veletek már biztos nem így lesz, mert megerősödöm és ellenállok a molyoknak a szememben...

Ja, és valami nagyon fordítva lehet bekötve nálam, mert a sírni való dolgokon (amin gondolom mindenki más sírna úgymint szülők halálos betegsége/elhalálozása, gyermek születése, narancsbőr etc.) meg nem tudok sírni. Onnan tudom, a helyzet komolyságát felmérni, hogy megfigyelem rámjön-e a sírógörcs. Ha nem, kezdhetek megijedni...(mondjuk ilyen ritkán van...)

Humoros...ez nem vitás...

Történet 1. (17 h)

Dögmeleg. Biztos ettől indíttatva kitalálom: játsszunk prolit!...felfújom a 3 gyűrűs rózsaszín halas körmedencét, kiállítom az erkélyre...így kissé ellipszis formájú lesz...nem baj, a gyerek ismerkedjen csak a matematikával...
Gyermeket a' la nature magamat bikinyibe erőszakolva beleülünk az ellipszisbe. Idő telik, mi múlunk.

Történet 2. (18.30 h)

Gyermek kitalálja: játsszunk prolit! Menjünk játszótérre. Jó, mondom én bikinyiben, öltözzünk fel, menjünk. Gyermek játszik, legnagyobb szám, hogy a csúszdára nem az erre rendszeresített lépcsőn, hanem alulról kell felmászni. Anya legnagyobb csodálkozása közepette ez sikerül is. (nekem biztos nem menne). Anya agya kattog, lejtő-achilles ín nyújtás vonatkozásban. Akkor még örültem, hogy prolik vagyunk...
Hazaérve látom ám, hogy a felázott talpacskán kb. 5 forintnyi helyen leégett a bőr (!!bal láb!!)...baromira fájdalmas, már ránézésre is. Ma reggel sírva ébredt, húzta fel a lábát. Nem bírja még csak leérinteni sem a földre. Én egész nap cipp a s.ggét, mert most a kukásautót akarja aztán meg a lovakat stb. "Anya, nagyon fáj a lábam...Ölbe..."..Idő telik, mi múlunk...

Történet 3. (elmúlt hónapokban)

Beni dongalábas. Volt már műtve is, de az úgy néz ki nem sikerült 100%-osan. Újabb műtét van kilátásban. Mellette persze gyógytorna, elektromos izomstimulálás, állandó korrigálás, blablabla...Idő telik, mi múlunk...


Történet 4. (Párbeszéd a Mindenhatóval)
(Több tanú jelenlétében)

én: Jajj, Istenem!! Ha újra megműtik a Beni lábát hogy fogjuk túlélni?? Minimum 4 hétig gipszben lesz, mit csinálunk?? Rendben, hogy műtötték már, de akkor még csak mászott... Most már szalad, meg sem áll egész nap...Hogy fogjuk ezt kibírni??? Mit kezdek egy kétéves gyerekkel? Hogy magyarázom meg neki, hogy mi történik???

Mindenható: Nesze neked!...(Történet 2.)

én: oké köszi...szóval így...(Történet 3.) csak ezt a mait kell megszorozni 10.000-el...(úgyis gyakoroljuk a matematikát /Történet 1./)

Mindenható: Egyéb kérés, kérdés bééjbi??

én: ööö, nem, minden világos, köszi...

Mindenható: oké, akkor csá...szólj, ha kellek!

én: ööö, viszonlátás'...


Na, szóval nagy parodista az Öreg, ammá' tuti...idő telik, mi múlunk, azt majdcsak lesz valahogy...

Kikészííítés

Ma frankón kikészítettem magam. Ez a helyzet, és szegény Benin csattant az ostor, ez meg nem szép dolog.
Mert ugye, egy embernek így 31 évesen már nem létszükséglet a déli szieszta meg blogolás meg hajcihő. De ha az ember rákészül, "mer' délben márpediglen sziesztázni kell" és nem jön össze (különböző fordulatok miatt úgymint őrlők előjövetele, dackorszak, baromi meleg ésatöbbi) akkor az szar. Nekem is, de neki egy ilyen őrültenvonagló anyát látni leginkább.

Szal' bocs szívem, nem gondoltam komolyan mikor azt ordibáltam neked a másik szobából, hogy "ALUGGGGYÁ MÁÁÁ".
Csók, Szeretlek.

Az állapotom...

...az se normális, kérdeztem az orvost, ugye hormonális??:D jah...:D

Nahát, írtam már arról nektek, hogy bizonyos "függvényképzeteim" vannak az életemről. Röviden és tömören egyszer lent másszor fent. Ciklikus, mint a nők életében minden, pontosabban mint a Világegyetem életében minden.
Amikor a blogot elkezdtem írni, tudtam, hogy a lefelé következik. Azt hiszem azoknak sem árulok el újdonságot, akik nem ismernek személyesen, hogy éppen most kapaszkodok kifelé a gödör legmélyéről... azaz igyekszem nagyon.
Tehát amikor elkezdtem, gondolkoztam, hogy nem kellene-e elhalasztani, míg túl leszek a "kritikus időkön", de aztán jól megbeszéltem magammal, hogy úgyis jönni fog új lent, szóval tökmindegy...meg jól megfogadtam, hogy nem traktálok senkit a nyűgömmel, bajommal, ha nagyon kész vagyok jön a jó öreg szakirodalom...az legalább nem fárasztó...
Na, így kezdődött. Aztán most ott tartok, hogy lehet, hogy nem csak én parabolázok itt magammal, hanem esetleg mások is, szóval elmondom, hogy én hogyan élem túl.

Gondolkoztam... az hogy szar dolog történik velünk nem lehet véletlen. Mint ahogy semmi sem az. Minden pontosan a megfelelő személlyel a megfelelő időben és helyen történik. Ezt fogadjuk el. (amin én nem tudok túllendülni az az, hogy kvázi más szív énmiattam...ezt baromi nehéz megemésztenem...). Szóval a rossz nem azért van, mert téged utálnak az égiek, hanem azért, mert meg kell tanulnod megoldani...vagy legalább próbálkozni vele.

Ezt sokkal szebben és érthetőbben írja le helyettem Weöres Sándor (akit olvassatok nagyon nagyon sokat!!) "A rossz létjoga" c. kis szösszenetében.

"Mindenki a pokollal táplálkozik, még akkor is, ha a menny felé növekszik."

Akkor tartsuk ehhez magunkat...

Magam adom

Nagyon-nagyon szeretem a Quimbyt. És az egyik legkedvesebb számom tőlük a Magam adom.
Igaz, hogy ez a szám véleményem szerint leginkább a legális és nem annyira legális kábítószerek fogyasztásáról szól, azért másképpen is lehet értelmezni...például az egyik kedves barátnőm a párkapcsolatokra vetítette ki. És hát igen, ő is biztos jól érzi...szóval igencsak sokrétű zeneélmény.

Mikor elkezdtem gondolkodni erről, akkor bejött egyszer a magam adni (úgymint az érzéseimet, gondolataimat, személyiségemet átadni, átnyújtani, a kapukat kinyitni, beengedni), másrészről meg magam adni (úgymint nem vetíteni, és nem felvenni a zenebohóc álarcot).

És akkor beugrott ez a kép...mi itt magunkat adjuk. Minden értelemben.

Ui: záróakkordként, ha úgy tetszik bónuszként betekintést engedek nektek az orrlyukamba, ahová minden reggel 8 és 9 óra között tárlatvezetést indítok... (és azok ott teljesen normális csillószőrök...mindenkinek van, csak nekem kicsit kifejezettebb) :D

Memória

Na, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én három csoportra bontom az embereket.

1. aki mindenre minden körülmények között emlékszik (a felvett hitel lejártának dátumára, valószerűtlen telefonszámokra, a kutya esedékes oltásának időpontjára stb.)

2. aki a fontos dolgokra emlékszik (úgymint közeli hozzátartozók születés/névnapja, házassági évforduló, gyerek első fogának kibújása stb.)

3. aki semmire nem emlékszik (a notesze a legközelebbi hozzátartozója, abba le van írva minden, úgymint melyik napon kell virágot locsolni, mikor melyik mosást kell elindítani, hány éves a gyerek, van-e férj, annak neve és személyi száma stb.)

Én személy szerint a harmadik csoportba tartozom. Nem tehetek róla, így születtem. Komoly erőfeszítésbe kerül megjegyeznem a legalapvetőbb alapvetéseket is. pl. a mai napig nem tudom, hogy pontosan mikor van Beni névnapja (nem azért mert nem érdekel, hanem mert egyszerűen nem bírom fejben tartani.) csak nagyjából tudom, hogy mikor kell utánanézni... erre egyáltalán nem vagyok büszke amúgy.
Mégis van pár helyzet, ami beleégett a memóriámba. Fogalmam sincs, hogy miért pont azok a pillanatok, de ha meghalok, szinte biztos vagyok benne, hogy mi lesz a filmemben.
Illatok, kézfogások, csókok, néhány kedvenc verssor/dalszöveg, zenék, amelyeket álmomból felébresztve is dúdolok, bármikor/bárhol, simogatások, kedves mondatok, párbeszédek, a fű birizgálása a bőrömön, a meggy és a korai cseresznye íze, valószerűtlen szituációk, amelyeket nem részleteznék, mert egy bizarr némber képe sejlene fel mögötte:D
Számtalanszor kerülök olyan szituba, hogy ecsetelik nekem hogy mikor mi történt és akkor én mit csináltam, én meg nézek mint a moziban, hogy jéé, tényleg?? valahol hátul a tarkóm táján fel-felbukkan egy-egy halvány kép...de kb. annyi bizonyossággal, mintha egy furcsa filmben láttam volna.
Szóval ilyen vagyok. Fogalmatok sincs hogy melyik az a pillanat, ami megmarad rólatok a fejemben, úgyhogy tessék igyekezni:)

Turkáló

Alapvetően divatellenes vagyok. Bár ezt így azért nem lehet kijelenteni, mert ugye hiába vagyok én divatellenes, ha a boltokban csak divatos cuccok vannak. Úgyhogy ha kell nadrág, akkor muszáj vagyok megvenni a full csípőgatyát, pedig rühellem, viszont 1 vagy 2 számmal nagyobbat veszek, hogy jó "szellős" legyen és felérjen addig amíg én akarom (értsd: ne a seggem közepén érjen véget).
Persze, van hogy szerencsés évet élek, és éppen nekem tetsző ruhadarabok divatosak, ilyenkor örülök, mint majom a farkának és jóól bevásárolok tudva, hogy jövőre szívni fogok...
De akkor is, a legjobb ruhadarabjaim turkálóból származnak. És ott aztán lehet válogatni a tavalyi, tavalyelőtti 80-as évekbeli divatos holmik között. Komolyan mondom kincsek lapulnak, és a vadászösztönt felélesztve ezek elő is kerülnek.
Ezért nem értem, hogy a nők egy része miért kényszeríti be magát a divatos cuccokba. Gondolok itt a röfilábú leggingsesekre, vagy a most divatos "tubigatyába" bújtatott vastagcombúakra, vagy az alma típus csípőgatyában témára...szóval egyszerűen nem értem, nem veszik észre, hogy nagyon-nagyon gáz ahogy felöltöznek? Vagy ennyire fontos nekik a divat, hogy azt képzelik, a pasik azt nézik, hogy ez épp egy márkás ruhadarab rajtuk és nem azt hogy hogy néznek ki benne? Néha úgy érzem az öltözködést is tanítani kellene, lehet többet érnénk vele mint a trigonometriával.
Persze arra még nem sikerült rájönnöm, hogy miért van az, hogy egyesek értenek az öltözködéshez, másoknak meg lövésük sincs róla, biztos ez is egyfajta tehetség.
Szóval én nem szeretek divatosan öltözködni, és biztos vagyok benne, hogy ezzel vagyunk így páran. Nem tudom elképzelni, hogy egy felnőtt nőt felvillanyoz, ha az aznapi felsője sétál vele szemben...szerintem ilyen nincs...bár lehet csak én lihegem túl ezt a témát, és a nagymellű nők pillangóujjú felsőben a legmenőbb manapság...
És itt félre ne értsetek, egyáltalán nem a tökéletes alak az, ami igazán üt. Vagy pontosabban nem az a tökéletes alak. amit mi annak gondolunk. Egy alma típusú nő is fel tud nagyon szépen és csinosan öltözködni és tud igazán szexis lenni. Mert alapvetően az a szép akiből belülről sugárzik valami. Itt van példának okáért Szulák Andrea. Aki nem vékony, mégis szexis.
Egészen egyszerűen mert jól öltözik, megmondják neki, meg gondolom már ő is tudja, hogy mi áll jól neki, mit hangsúlyozzon stb. És itt van ellenpéldának D.Tóth Kriszta, aki szép is csinos is, viszont láttátok milyen irtózatos ruhákat visel a Híradóban?...komolyan mondom, hogy az m1 stylistja valami állatidomár végzettséggel rendelkezhet, mert borzasztó munkát végez.

Ha valaki járt már a Szigeten vagy bármelyik más nyári fesztiválon láthatja, hogy nem igazán lát két egyforma ruhába bújt embert. A nők, de a pasik is előveszik az eszköztáruk legjavát, hogy kitűnjenek a tömegből. Minden van, biztosítótű orrba-szájba, nagyi indiai turbánjából rövidgatya, dinnye a fejre stb. Aztán gondolom ahogy véget ér az egy hét, leveszik a turbánt (mert ennyi punk szerintem a világban nincs, mint a Szigeten egy napon) és felveszik az öltönyüket meg a szövetgatyájukat és mennek a bankba hiteltanácsadni. Így ugye a kecske is meg a káposzta is megmarad. Mert ők a legbrutálabb punkrockerek hétvégén és a legmenőbb ingatlanosok hét közben.
És most egy kanyarral elérkeztem oda, amiről ez a bejegyzés ténylegesen szól/szólnia kell. Nem az bánt hogy a Beni MÁS. Mindenki MÁS akar lenni. Kitűnni a tömegből, hogy felfigyeljenek/emlékezzenek rá. Engem az bánt, hogy a Beni akkor is MÁS, ha éppen nem akar az lenni. Nem veheti le a biztosítótűjét, hogy beüljön az irodájába, és csak egy picike lyuk emlékeztesse rá, hogy mi volt hétvégén.
Ez a lényeg. Hogy igenis van amikor JÓ divatosnak lenni. Amikor szeretnék egy lenni a sok közül. Az, aki egy fehér inggel eltakarja a halálfejes tetkóját a felkarján.
Ez nem mindenkinek adatik meg. Teljesen mindegy, hogy meleg, fogyatékos, cigány, török, zsidó stb. az illető. És ezt a MÁSSÁGOT nem ők választották. Kapták. És akkor is viselniük kell, ha már baromira unják...ez a lényeg.

Szóval nyissunk a világra fiatalok! Az elfogadás/befogadás az, amivel elérhetjük, hogy ne lógjon ki a seggünk a flitteres farmerünkből...

Hékula

Na, nem tudom észrevettétek-e de elvesztettem valahol a humorérzékemet. Ha megtalálom bizisten' szólok, addig meg nem vállalok felelősséget magamért...
Nemtom' esetleg olvassatok Hahotát...

Lepke

Ma lepkének nevezett engem valaki. Elgondolkodtam ezen...és tényleg...igaza van..akárhogy is gondolta.
Mert én néha úgy érzem ide-oda repdesek, szállok virágról virágra (szájról szájra :D). Mindenhol maradok egy picit, jól érzem magam, aztán huss, mintha soha ott sem lettem volna...
Kezdve az ovistársaimmal, a Gyöngyvirág csoporttal, majd az ált. iskolás osztálytársaimmal (Vuk örs). A bandámmal 7.-8. osztályban. Az "mi örökre egy osztály maradunk és mindig tartjuk a kapcsolatot" ígéretekkel, aztán most így khm, majdnem húsz év után elmondhatom, hogy egy azaz egy darab osztálytalálkozónk volt, most próbálom összetrombitálni a másodikat, dehát igen nehéz...(írjatok az üzifalra irgumburgum!!)
Aztán középiskola. Érettségi, vizsga után mindenki ezer felé (találkozó zéró)..én főiskolára...aztán munka...főiskola2...munka...terhestanácsadás....játszótér/baba-mama klub...most itt tartok.
Mindenhol jól éreztem magam, és ahhoz a közösséghez ahová tartoztam próbáltam valami pluszt hozzátenni. Mindenhol találtam barátokat, haverokat, beszélgetőpartnereket. Rengetegfélét. Mégis minddel jól éreztem magam. Mindegyiktől tanultam, mindegyik megérintett valami miatt. Ezt ezúton is köszönöm. Aztán jön egy fordulat és huss...mintha soha ott sem lettem volna.
Furcsa ez nagyon. Valahogy úgy érzem mindenhol ottmaradt egy darab a szívemből, de mégsem lett kevesebb vagy kisebb ezáltal. Valószínű nálam is hagyott mindenki egy-egy darab szívet, ami kiegészíti a réseket.
Biztosan ez az élet rendje...hogy azoktól akikről egy ideig azt gondoltad, hogy "örökre" melletted lesznek most még egy telefonszámod sincs.
Mégis, csodával határos módon vannak páran (tényleg páran, öt alatt van a számuk) a harmincegy év alatt akikhez vissza-visszatalálok. Fogalmam sincs hogy miért pont ők azok, (mert itt mondhatnám, hogy soha nem vitatkozunk, mindenben egyetértünk stbstb. de ez nem lenne igaz.) Úgy gondolom se nem szebbek se nem okosabbak mint a többiek (akik ezt olvassák és úgy érzik a virágaim azoktól bocs :D). Szóval egy rejtély...ők az ÉN virágaim és akkor is azok, ha egy évben egyszer beszélünk, vagy évekig egyszer se. Találkozunk és mintha semmi nem történt volna, mintha tegnap váltunk volna el egy kiadós trécs után, ugyanott folytatódik minden. Nagyon megindító, hogy tudsz a másik részese lenni, úgy is, hogy fizikailag nem érintkeztek.
És tényleg szeretném megköszönni minden egyes virágomnak, hogy támasztottak meg tápláltak, meg elkápráztattak a szépségükkel. Mindannyian a szívemben vagytok! Örök Hála! (hüpp)

Büszkeség napja

Fél füllel hallottam, hogy mostanában rendezik meg minden nagyvárosban így Pesten is a meleg Büszkeség Napja felvonulást.
Nem mondanám, hogy egy szélsőséges nézeteket valló közösség tagja lennék, valamint közvetlen környezetemben igen sok a szociális-egészségügyi végzettségű ember (bár ez mostanában már sajnos nem sokat jelent) azonban mégis a nagyon szűk családomban is elég felháborodottan beszélnek erről a rendezvényről.
Nekem személy szerint semmi gondom nincs a melegekkel. Sőt ismertem is párat még az AIDS preventori időszakomból. (meg vannak páran akikről sejtem, hogy melegek)
Tudom például róluk, hogy pontosan olyan sokfélék mint a heterok. Vannak akik magamutogatók vannak akik szerények vannak akik műveltek és vannak akik zsír taplók. Nem lehet kijelenteni, hogy a melegek mindannyian viráglelkűek ugyanúgy ahogy azt sem hogy mindannyian elvetemült gonosztevők.
Tudom azt is, hogy a művészek között viszonylag nagyobb számban fordulnak elő melegek, valószínűleg genetikailag összekapcsolódik ez a két gén és ezek a művészek egyszerűen zseniálisak és nem lennének ugyanazok a melegségük "kínja" nélkül.
És igen, tudom, hogy a "bűnük" kizárólag genetikai eredetű. Tehát kb. annyira tudják befolyásolni mint a szemük színét. Vannak akik egy életen át barna kontaktlencsét hordanak, hogy senki számára ne derüljön ki hogy szivárványos a szemük (még talán maguk elől is titkolják), vannak akik a közvetlen családjuk és barátaik előtt leveszik a lencsét, hogy megtapasztalják azt az érzést, ami mindenki másnak megadatott: "úgy szeretlek ahogy vagy". Ez nagy dolog ám...nem arra törekedni, hogy megváltozzon, hogy hozzánk igazodjon, hogy nekünk tessen...csak egyszerűen úgy, ahogy van.
És vannak akik nyíltan vállalják, hogy szivárványos szeműnek születtek. Ez nagy bűn? Nem bujkálni és nem szerepet játszani az élet minden pillanatában? Ez az amiért tízezrek fújjognak és csaholnak? Kiállni legalább egyetlen nap egyetlen délutánján, és azt mondani. Meleg vagyok. Vállalom. (és itt most nem arra gondolok, hogy a tér közepén nyíltan pettingeljen minden meleg pár...ez természetesen a hálószobába való, ugyanúgy ahogy a hetero nyílt petting is. Az is legalább annyira felháborító és vérlázító. Viszont engedtessék meg mondjuk egy kézfogás, mert azt ugye elég nehezen tudja bárki elképzelni, hogy a szerelme mellett bandukol és lóbálja a kezét...)
És véleményem szerint van egy csoport, aki annyira titkolja maga előtt is, hogy szivárványos a szeme, annyira szeretné magába égetni a barna kontaktlencsét, hogy elkezdi gyűlölni a szineseket. Olyannyira, hogy odamegy egy békés felvonulásra és kővel meg molotov koktéllal dobálózik az ott menetelő emberekre. Annyira hogy többen összefogva képesek megverni egy lányt, mert nekik nem tetsző pólója van....(azért az nagy különbség, hogy valaki nem ért egyet a felvonulással vagy odamegy és támad..)

Az hogy van hetero Büszkeség Napja??...nos örvendetes...de úgy gondolom, hogy az év 365 napján az van...

Na, így gondolkozom én erről. Nem kell egyetérteni velem. Csak egy pillanatig belegondolni, hogy milyen lehet úgy élni, hogy minden lélegzetvételedben titkolni kell, hogy ki vagy te valójában. És minden pillanatodban attól rettegni, hogy ha kiderül ki marad melletted és ki fordul ellened. Majd továbbgondolni, azt, hogy kit szeretnek bennem? Engem vagy a bábot akit mozgatok??

Végül a Büszkeség Napja mottója:

"A melegbüszkeség nem azt jelenti, hogy valaki büszke rá, hogy meleg, hanem hogy büszkén, emelt fővel meleg."

Ha ebbe sikerül belegondolni, akkor már nem rizsáztam hiába...

Örömhír!

Megvan az első egyértelmű dolog, amit a gyerek tőlem örökölt...a humora. Végül is járhatott volna rosszabbul is szegénykém...
Első rajzfilm amit végignézett, nem is egyszer, hanem sokszor egymás után az Mr. Bean volt...

Örvendezzünk Feleim!

Levi és Danika

Ezt a két nevet ma százhuszonhárommilliótrillióhuszonháromszor hallottam a játszótéren. Már immunis lettem a L és D betűs szavakra. Én nem vagyok egy nevelőtiszt vagy mittomén' nevelési tanácsadó, de azért ezt most leírom, hogy soha ne essek ebbe a gödörbe.

Levente- kb. 2,5-3 éves forma kisfiú.
Anyukája- szerintem valami börtönben vagy zártosztályon lehet gyógyszeradagoló.
Helyzet: megérkeznek a játszótérre, Levente motorral. Be szeretne szaladni a homokba, anyuka rárivall olyan hideg, metsző hangon. Levente a cipővédődet AZONNAL vedd le, addig nem mész a homokba! És aztán kb. 3 secundumonként, hanglejtés, stílus ugyanaz.
Mert, Levente -kiment a homokból,
- Levente megnézte a Beni vödrét
- Levente felült (szigorúan csak ült, ugyanis helye nem volt motorozni) a motorra és nem vette fel a cipővédőt azonnal
- Levente nem szép (!) homoktortát csinált, mert nemigazmáhogynemtudod megjegyezni, hogy a vizes homokot kell ehhez használni...
- Levente leült (!) a homokba
- Levente szeretett volna csúszdázni...és nemigazmááá'

És ez így ment a végtelenségig. Már engem idegesített az anyuka stílusa és hozzáállása. A gyerekről nem is beszélek...
Mondom, nem vagyok egy szabadságharcos, de akkor is úgy gondolom, hogy a gyereket, kutyát, csincsillát stb. is partnerként kell kezelni egy helyzetben. Nem a főnöke vagyok egyiknek sem, még akkor sem, ha nagyobb és okosabb és mittoménmég' mi vagyok. Ez a stílus egész egyszerűen felháborít, akkor is felháborítana, ha nem tudnám, hogy ezzel a béka segge alá süllyeszti a gyerek önbecsülését, akaraterejét, kifejezőképességét, kreativitását, szabadságát stb.
Anyuka valószínűleg régen volt gyerek, és elfelejtette, hogy a játék öröme nem az, hogy TÖKÉLETES homoktortát tudok csinálni 1 másodperc alatt, hanem az, hogy megtapasztalom a homok viselkedését, érzem a szemeket a tenyerem és a talpam alatt...(meg a bugyimban). Rájövök, hogy hogyan viselkedik különböző helyzetekben, és élvezem az ALKOTÁST. Ami akkor is gyönyörű, ha a hajó kéménye berepedt. Gyönyörű mert a két kezével ásta és tömködte a formába, ő saját maga borította ki, és megtapasztalta, hogy ha sima felületre teszi hogyan viselkedik és ha göröngyösre akkor hogy.
Az meg már a hab a tortán, hogy elmélyült játék közben üvölt a gyerekkel, hogy deazzonnal' rohanjon oda hozzá orrot törölni, és egy pillanatig se merül fel benne a gondolat, hogy ő is megtehetné azt a két lépést. Legalább egyszer. Nem, jobb üvölteni, utasítgatni, szidalmazni, megszégyeníteni...mer' így tanul rendet a gyerek...:-/

Danika- kb. 1 éves forma kisfiú
Anyuka- zártosztályon gyógyszerfogyasztó.
Megérkeznek a játszóra, már a homokozójáték kipakolása is kudarcba fullad. A gyerek nem nyúlhat a zacskóba (!) csak anyuka pakolhat ki....mer' elszakad a zacskó....pff.
Anyuka halálsikoly féle hangsúllyal ismételgeti a gyerek nevét, kb. 1 secundumonként.
Mert: -Danika felemelt egy marék homokot és kifolyatta az ujjai között
- Danika a homokozózacskót babrálta
- Danika nem ette meg a homoksüteményt amit anya sütött, hanem szétmoncsolta
- Rögtön azután megette viszont a tenyerébe felmarkolt homokot
- Danika úgy döntött én jobb partner vagyok és nekem kezdte ajándékozni a felmarkolt homokot

Danika végül úgy bepörgött, hogy ténylegesen és nagyon durván elkezdte dobálni a homokot, azonban a halálsikoly szerű névismétléseken kívül más "fegyver" nem akadt, majd Danika elkezdte a homokozólapáttal verni anyukát, szintén névismétlés és egy erőtlen fenyegetés "megyünk haza..." következő ütés immár fejre, semmi nem történik...
Szóval tanulság önmagamnak, hogy különbséget kell tenni a helyzetek között. Azzal, hogy egy gyerek megismeri a homok tulajdonságait együtt jár, hogy homokos lesz. Ez bizony előfordul. Ha már az elején "ellőjük a puskaporunkat" akkor a végére, mikor a helyzet tényleg beavatkozást igényel nem marad semmink. Igenis különbség van aközött, hogy egy gyerek véletlenül vagy szándékosan cselekszik-e. Ha véletlenül akkor bőven elég arra figyelmeztetni, hogy van ott valaki, és az amit tesz a másiknak nem esik jól, ha szándékosan, akkor meg lehet puffogtatni, meg megmagyarázni, hogy ez miért nem jó, miért nem szeretném én (E/1. !) hogy ezt tovább csinálja.

Egyáltalán nem hiszem magamról, hogy én jól csinálom ezt a gyereknevelés témát. Azt azonban tudom, hogy ezt a két helyzetet jobban is meg lehetett volna oldani. Ez a levél valószínűleg nem fog eljutni Levente és Dani anyukájához, csak engem emlékeztet, hogy ezt és így SOHA!

Üzenet Ónodról

Pénteken levelet kaptunk Mónika anyukájától. Szerencsésen hazaérkeztek tehát a gyerekek. A levelet azért rakom be, mert a köszönő szavak járnak mindenkinek, aki jó szívvel gondolt rájuk.
Szóval köszi Nektek! (katt a képre)

Apám kakasa

Több okból is nagyon kényelmes, ha az ember férje óvodapedagógiát tanul. Először is simán tudja fejből a Sün Balázst ami 188 versszakos, és én eddig úgy gondoltam nincs az az ember aki ezt kívülről nyomja...még az írója se...na rácáfolt...és még élvezi is.
Másodsorban nem újak neki azok a pedagógiai elvek, amelyek hozzám is közel állnak...sőt, néha olyat mond, hogy csak lesek...jó értelemben...
Harmadsorban tényleg irigylésre méltó, ahogy a gyerekkel bánik. Szokták is jól bámulni a játszótéren érte, én meg büszkén feszülő mellkassal (más már ugye nem annyira feszes) nézem, ahogy pörögnek, röhögnek, futkosnak, elesnek, békát lesnek, hangyát idomítanak stb.

És hát ő ismertetett meg Lackfi János munkásságával is. Tavaly vizsgázott belőle, úgyhogy egy csomó ideig a wc-ben dekkolt a könyv amiből tanult, én meg jól beleolvastam. Hihetetlen egy pali...

Nagyon nagy szeretettel ajánlom tőle az Apám kakasa című könyvet. Vörös Istvánnal gondoltak egyet és átírtak egy csomó klasszikus gyerekverset, pont olyan stílusban, hogy ne tudjam abbahagyni a röhögést soha.


Egy kis ízelítő a könyvből:

Weöres Sándor: Paripám csodaszép pejkó
Paripám csodaszép pejkó,
ide lép, oda lép, hejhó!
Hegyen át, vizen át vágtat,
nem adom, ha igérsz százat.

Amikor paripám ballag,
odanéz valahány csillag.
Amikor paripám táncol,
odanéz a nap is százszor.

Lackfi János: Bicajom Shimano, nem más...
Bicajom Shimano, nem más,
mutatom, ki a jó bringás.
Farolok, tekerek, pörgök,
lesik a nyavalyás törpök.

Emelem kezemet égnek,
kerekem emelem, tépek.
Julikám idenéz énrám:
kicsikét meginog bringám.

Vörös István: A kocsim csudaszép Audi...
A kocsim csudaszép Audi,
gurul és sose kell tolni.
A sofőr, ha kicsit gázt ad,
gyalogos sohasem láthat.

Amikor kocsim úgy fékez,
a világ valamit érez.
Amikor kocsim elgázol,
köszönöd nekem azt százszor.

Így olvashatunk Sors néniről, álmodhatunk színes ruhákról, és hát ugye apám kakasáról is...

Nagy szeretettel ajánlom, nem csak kisgyermekeseknek.

Elment...

Tegnap egyszerűen se szó se beszéd elment...azt sem tudom, hogy hová...
Még soha nem csinált ilyet...erre nem voltam felkészülve...hogy így kimaradozzon, mikor itthon várják...ez a totális empátiahiányról tanuskodik...
Ha szól előre, akkor korábban fürdetem a gyereket, mert így, nélküle, az esti torna is nagyon nehéz volt.
Egyszerűen nem tudom, hogy mi történhetett. Azt mondják, előtte már vannak jelek, hogy nem stimmel valami, itt semmi nem volt...
A lehető legváratlanabb pillanatban ért ez...tudhatná pedig, hogy nem vagyok valami jó passzban, nem kellene még neki is a földbe döngölnie...
Olyan üres volt nélküle a lakás...nagyon hiányzott, ezt be kell vallanom...
Először megdöbbentem, aztán a bosszút forraltam.
Tudtam, hogy ezt nem fogja megúszni szárazon, valami olyat teszek, ami neki legalább annyira fáj, mint nekem fájt tegnap a hiánya.
Arra is gondoltam már, hogy megcsalom, hiába van sírig tartó szerződésünk, felrúgom...azaz ő rúgta azt fel...én csak válaszolok rá...
Szóval fejben már az új kapcsolatot keresem...vessen magára...
Úgy döntöttem, miután a gyerek elaludt, hogy nem várok tovább, elmentem zuhanyozni, és nem érdekel tovább, hogy merre jár...

Valahogy megérezte, hogy a végső lépésre készülök és rögtön zuhanyzás után visszajött...de bosszúból nem foglalkoztam vele már tegnap...
De remélem ebből tanult, és nem csinál ilyet többet...AZ INTERNET...