ko(Ö)rkérdés

Volt egy érdekes beszélgetésem a minap egy sráccal. (A történethez hozzátartozik, hogy idősek a szüleink, mi meg távol kerültük otthonról. Kellene erre valami megoldás, ami mindenkinek jó. Vagy legalábbis elfogadható.)
A srác azt mondta, hogy manapság már nincsenek bölcs öregek. Valahogy kihaltak. Hanem maradtak helyettük a gyerekesen viselkedő, tényeket elfogadni képtelen hisztigépek.
Én meg azt gondolom, hogy az öregek ugyanolyanok mint régen, csupán a környezetük és a kapcsolataik változtak meg.
Régen, amíg több generáció élt együtt megvolt a helyük. Születésüktől a halálukig családban éltek. Mindig volt dolguk, feladatuk, mindig volt egy szerep amit játszaniuk kellett. És mindig voltak körülöttük olyanok, akik viszont játszották a szerepüket.
A nők már kislányként tudtak főzni, gyereket ellátni, időset gondozni. Ott voltak a születésnél és a halálnál. Szembesültek a vérrel a széklettel a takonnyal.
A fiúk meg születésüktől ott voltak egy "vezető" mellett. Látták ahogy döntéseket hoz, látták ahogy példát mutat, látták ahogy hibázik és látták ahogy ebből a hibából tanulva előről kezd. Akár egy életet is. Mindig előről kezd és soha nem fárad bele. Látták ahogy átadja az irányítást, háttérbe vonul és egy másik szerepet vesz magára.
Ez az ami most felborult. Az öregek egyedül maradnak. Nem tudják átadni a szerepüket, mert nincs kinek. A fiatalok meg egyáltalán nem akarnak szembesülni a halállal, se a széklettel, és főleg nem a folyamatos újrakezdéssel.
Itt tartunk most.
Szeretnék jó döntést hozni, olyat ami mindenkinek elviselhető és elfogadható. És szeretnék ehhez a döntéshez elég erőt. Magamnak és a családomnak egyaránt.