Futólag

Régen írtam a futásról. Itt az ideje mert megállíthatatlan és felfoghatatlan fejlődésen mentem keresztül.
Először is, a masszív Csekefutó maggal köszönünk egymásnak. Azért ez nagy szó ám. Mondjuk a történethez hozzátartozik, hogy ez az egész úgy kezdődött, hogy valami bögöly szállt a homlokomra, én meg elkezdtem csapkodni, erre aki elfutott mellettem rámköszönt és intett. Na, ez elindította a lavinát, úgyhogy mostmár bugarak nélkül is csázunk.

Másodsorban előzgetni is szoktam már. Ma például megelőztem egy kb. 75 éves láthatóan agykatasztrófán túlesett futó bácsit. (ő is számít, mert futónadrág volt rajta, szóval már évtizedek óta edz:))
Valamint még abban a körben egy szülés utáni felépülésben lévő nőt. Ésss versenyre keltem egy túlsúlyos pacákkal. Őt is megelőzhettem volna, de annyira kepesztett a győzelemért, hogy inkább hagytam. A végén már komplett nyögéssorozatot mutatott be nekem. Én meg tudom, hogy hol a helyem. A fiúknak ez fontos, szal' engedtem. Nehogymár az én lelkemen száradjon a komplexusa.

Továbbá előléptetem magam ügyeletes nehézgépjárművé. Ugyanis már többször előfordult velem, hogy egy gyors srác beállt mögém, felvette a tempóm, majd egyszercsak kilőtt mögülem és úgy otthagyott mint a sicc. (jogosítvány nélkülieknek mondanám, hogy ezt így kell csinálni, ha hosszú és nagy járművet előzöl, visszakapcsolsz negyedikbe, hogy erőtartalék keletkezzen a motorban, majd megkezdheted az előzést.). (jah, elméletben nagyon jó sofőr vagyok egyébként. 0 hibapontos KRESZ vizsgát írtam...kár, hogy vezetni ennek ellenére sem tudok...)

És végül, de nem utolsósorban, a játszótéren megkérdezték tőlem, hogy indulok-e a Tatai Minimaratonon. Felvilágosítottam őket, hogy én tényleg tudom, hogy hol a helyem...de azért hízelgő volt, na:) És igen, lehet, hogy jövőre bevállalom...