Ezt az egy szót naponta számtalanszor elmondjuk és még többször gondoljuk. És igazából át sem érezzük azt, hogy mekkorát hazudunk. Mert mi a miénk? A ruháink, javaink? Tényleg az fog számítani amikor áthajózunk a nagy folyón, hogy hánytizezres göncöket hordunk? A gondolataink? Mi marad azokból akkor, amikor mi már nem leszünk? Semmi. Csak néhány nagyon-nagyon különleges ember gondolatait ismerhetjük, de soha nem tudjuk, csakis a magunk módján értelmezni. (ez most pásszol ide:"Nem a pacsirta fontos, csak a dal, mely a nem múló szent összhangba hal. " Juhász Gyula) És ráadásul soha nem az embert idézzük, csakis azt, az isteni ihlettel átszőtt mondatot ami megmaradt nekünk belőle. A szerelmünk? Azt hiszem ez csak az életünkben fontos, halálunk után egyedül maradunk, nincs "foltunk", aki eltakarja a hiányosságainkat csak mi magunk. Ezért nagyon fontos, hogy mi legyünk kerek egészek, akkor is, ha van mellettünk egy társ. Akkor is ha a Társ van mellettünk. Tudjunk magasak és mélyek lenni egyszerre, tudjunk feketék és fehérek lenni egyszerre és tudjunk férfiak és nők lenni egyszerre. Akkor is ha MOST nincs rá szükség. Mert lesz. Ezt kell megtanítania nekünk egy igazi Társnak.
És most végigmehetnék itt ezer meg egy dolgon, nem a miénk a gyerekünk, a férjünk, a munkánk, a harácsolásunk, a hitünk, a nemzetiségünk, bőrszínünk, vallásunk, kultúránk stb.stb.
Mi a miénk akkor?
Egyetlen egy dolgot tudok mondani. Ez pedig nem más mint a szeretet. Az, az egyetemes és utánozhatatlan érzés, ami népeket, kontinenseket, embereket, állatokat, lényeket, vallásokat, házakat, közösségeket, hiteket, univerzumokat köt össze/tart egybe. Ami elfogad, befogad. Ami mozgat és nyugtat.
Szeressük egymást gyerekek!
Nem nyálasan, nem ömlengősen. Belül, csendben, de mélyen és igazul. Úgy ahogy a napfény melenget minket, a víz tisztít minket, a tűz olvaszt minket és a föld takar minket, a szél hűsít minket. Csakis úgy.
Ez az utunk, elhiszitek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése