Tízmilliomodik flash...elég volt.

Voltunk ma tornázni. Mindig sokan szoktunk lenni, mert így oldottabb a hangulat. Több gyerek-több látnivaló-könnyebb "munkára bírás"-jobb eredmények.
Jött egy anyuka (ma először) a 6 hónapos kisfiával. Jól szituált, fiatal lány, a gyerek is szépen öltöztetve, végig beszélt hozzá, mutogatott neki. Mikor rájuk került a sor kiderült, hogy a kisfiú semmit nem mozog önállóan. SEMMIT. A fejét sem tartja, csak mint egy rongybaba...
Mindannyian megmerevedtünk...Hogyhogy csak most jutott szakemberhez ez a baba? Eddig senki nem figyelt fel rá, hogy valami nincs rendben?
A gyógytornász is lefagyott. És jött a jól ismert hümmögés. ŐŐzés.
Ezt az, aki még nem volt hasonló helyzetben nem tudja. Ez egy olyan élmény, amit nem lehet elmondani. A szerelmi bánatát sem éltük át egy költőnek sem általános iskolában. Maximum bemagoltuk a verset, de érteni és érezni már nem tudtuk. Szóval nem reménykedek, mert ti sem érzitek most azt, amiről beszélek (hálistennek). Nem tudjátok, hogy milyen az, amikor a másik szeméből kiolvasod, hogy mit gondol. Azt gondolja amit te is gondolsz, de eddig nem merted magadnak bevallani. És az utolsó pillanatig reménykedtél benne, hogy nem igaz. Pedig tudtad, hogy az. Mégis reménykedtél...
Az anyuka elsírta magát. És mi is akik ott voltunk. Nem azért mert kilátástalan a helyzet, hanem azért, mert magunkat sirattuk, ma is a mi görcsünket rúgták meg.
Akkor is ha tízen tízféle bajjal járunk oda. Van egy olyan erős kollektív és tudat alatt munkálkodó érzés amit csak mi ismerünk.
És csak elég egymás szemébe néznünk...