Esküvő

Nem szeretem az esküvőket. Legalábbis azt, ami mára lett belőlük. Az, hogy esküt teszünk a másiknak csakis ránk tartozik. Kizárólag arra a két emberre aki érintett a dologban. Nagyon maximum meg arra a pár hozzájuk közel álló emberre (szándékosan nem rokont írtam) akik feltétel nélkül tudnak osztozni az örömükben.
Hála Istennek nem sok esküvőre hívnak. Talán, mert már nem divat egymásnak esküt tenni...
Most hétvégén azonban mégis voltunk egyen.
Saját ingoványos érzelmi életem védelmében általában szeretem kihúzni magam a lánybúcsúztató alól. Már csak azért is, mert akkor is ugyanaz a torokszorongató szívfacsaró rossz érzés kerít hatalmába, ha tudom, hogy a szóban forgó pár már 4 éve együtt él, és fő ok volt az összeköltözésükben, hogy szabaduljanak otthonról. Valahogy mégis...a minimum 4, szívből zokogó ember látványa nem dob fel túlzottan. És mivel ezek az emberek totális érzelmi bevonultsággal élik meg a fájdalmukat én sem tudok semleges maradni...így direkt jól jött, hogy B. a lánybúcsúztató idejére időzítette a "dobáljunk köveket a csatornába" akcióját. Jól eldobálóztunk az utca túloldalán, míg a többiek bevonódtak.
Aztán jött a polgári szertartás, ami alatt mi lovakat simogattunk és etettünk. Szintén kimaradás az érzelmi katyvaszból.
Aztán az egyházi szertartáson én egyedül vettem részt, mert B. bealudt az autóban. Az "áldást kérek rátok mint Jónásra a cethal gyomrában" egy picit kizökkentett az áhítatból, úgyhogy ezen gondolkoztam a mise végéig.
Aztán mentünk az iskola aulájába. A sok finnyázótól, akinek az volt a legfontosabb, hogy a kisüveges üdítők bontósak és nem csavarosak, így meg kell kérni a pincért, ha inni akarnak, vagy a "fúúújjmá' mér' van cékla a salátában"-októl, meg a "Hajdúdorog istállószagúbb mint Böszörmény" stílusú beszólásoktól kezdett tetőzni bennem valami...valami, ami megint ezredjére is megerősítette bennem, hogy szeretet nélkül semmi nem működik. Hiába tették ki a lelküket...az sem elég. Nem elég, mégpedig azért nem, mert nem azért mentek oda az emberek, hogy együtt örüljenek velük, hanem hogy nagyot zabáljanak. Azért, hogy a templomban is dobozos sört igyanak, azért hogy a házasságkötőig tartó 400 m-es sétán is vinnyogjanak...

Úgyhogy azt hittem már nem érhet meglepetés. Vártam a végét.
Aztán megszólalt a zene, B. fülelni kezdett. Megvizsgálta a táncoló párokat. Felállt, odament a közelünkben ülő kislányhoz, megfogta a kezét és elvezette táncolni. Érzelmileg bevonódtam. Zokogtam mint a záporeső...B. táncolt a menyasszonnyal, a menyasszony nővérével, egy másik kislánnyal is akart, de az elszaladt előle amikor megfogta a kezét (bamba arc, utánanézés...anya megint zokogórohamot kap...). Sokat táncolt velem is. Aztán egy kisfiút is megölelt...akkor éppen a röhögőgörcs kapott el. Már csak a kisfiú arcától is...ja, és körtáncolt is...tök ügyesen.
Nem tántorította el az sem, hogy egy figyelmetlen pár lecsárdásozta a parkettről, és így, egy klasszikus négy végtag a négy égtáj felé, fejjel betonba fúródós hátraesést produkált. Kis szipogás és ment tovább pártnert keresni:)
Azt hittem erre felkészülni van még 15 évem...szóval mégis tudtak nekem újat mutatni:)