Parália

2008. májusában, mikor szülési szabadságra mentem még teljesen más volt a felállás a munkahelyemen. Akkor egy állami cég voltunk, most meg egyházi. Akkor még az volt a szöveg, hogy "örülj, hogy itt dolgozhatsz, ezret tudunk a helyedre" most meg az, hogy "gyere, tárt karokkal várunk. Hozzád igazítjuk a feladatot" stb. Tegnap találkoztam az új főnökökkel. Rém szimpatikusak voltak. Várnak vissza bármikor. Akár holnaptól :O
Mondtam, hogy nincs nagymamánk helyben, így lehet, hogy néha jön velem a Beni dolgozni. Erre azt mondták, ez SZUPER ötlet! :D :O
Szóval hivatalosan is jeleztem, hogy lassan szeretném, hogy véget érjen a gyermekágyas időszakom. Ők a vártnál is sokkal nyitottabban és kedvesebben fogadtak. (pl. azt mondták, hogy nem kell a felhalmozott szabadságomat egyből kivennem, majd ráérek nyáron, mikor tudunk menni pihenni és nincs böli stb. Mondtam, hogy rendben, köszönöm, de előbb egy bölcsit szeretnék találni a Beninek, mert még az sincs. Szóval én döntök mikortól én döntök milyen körülmények között stb. Nem vagyok én ehhez hozzászokva...

Az már más kérdés, hogy be vagyok tojva az (újra) munkába állástól. Hiába dolgoztam 6 évet itt, ezen a helyen, ebben a státuszban, most mégis úgy érzem nem vagyok elég "felkészült", jaj, vajon jól fogok tudni teljesíteni? Elégedettek lesznek velem és ami még fontosabb elégedett leszek magammal?
Röhögök magamon, de akkor is benne a zabszem a fenekemben. Ami egyébként jó jel, mert azt jelenti, hogy érdekel ez az egész annyira, hogy kész legyek áldozatokat hozni érte.
És akkor most elindulok (bölcsit keresni)...