Apróságok

Tudjátok, apróságokon múlik az egész Élet. Az is hogy Boldog leszel-e. Hogy értem ezt?
Mikor Beni megszületett, akkor jött a diagnózis: dongalábas.
Mi az a dongaláb? Mikor fog meggyógyulni? Fog tudni sportolni? Millió és millió kérdés, ami akkor rögtön beözönlik az agyadba. Aztán ez a köd elszáll és marad a kezeid között egy kisbaba.
És ez a diagnózis valahová teljesen hátulra szorul a fontosságát tekintve.
Jön az Élet a maga dömperségével, és az apróságokra kezdesz fókuszálni. Az, ami másnak természetes, neked a vágyaid netovábbja lesz. Kicsinységek, tényleg, pl. hogy a gyereked mezítláb tudjon az ágyon (vagy szivacson) ugrálni, anélkül, hogy maga alá gyűrné a bokáját, vagy hogy le tudjon ülni törökülésben. Hogy tudjon mászókázni anélkül, hogy te (vagy aki látja) fájdalmasan fel ne szisszenjen, mert olyan szögben áll a lába.
Néha azon kapom magam, hogy más gyerekek lábát figyelem. Jéé, így hajlik? Jééé, cipő nélkül tud ilyet?? stb. És ezek a dolgok kezdenek el fájni. Nem az, hogy dongalábas, hanem az, hogy mezítláb nem tud kavicsokon járkálni vagy trambulinozni vagy bal lábon ugrálni stb.
Erre rá lehet ám zizzenni. Egyetlen ellenszere van, ha a legapróbb apróságnak is örülni tudsz. Ha észreveszed, hogy mostmár nem 10-ből 10-szer kell figyelmeztetni, hogy ha leül igazítsa meg a lábát, hanem csak 10-ből 7-szer, ha észreveszed hogy reggel, mikor a kukásautót figyeli az ablakból szépen egyenesen áll a lábfeje, ha tudsz örülni, neki, hogy váltott lábbal lépcsőzik stb.
Ezeken múlik a Boldogság. Hogy ezeket észreveszed-e az Életben.
Nem a nagy szavak minősítik az Életedet. Nem attól lesz valaki boldog, hogy férjhez megy vagy elválik, vagy lottónyertes lesz. Mert ezek csak szavak, ha úgy tetszik diagnózisok. Az igazán lényeges ott van ezek mögött. Az apróságokban.