Meg kell enni

Sokan mondták/mondják nekem, hogy igazságtalannak tartják ami velünk történt. Mert mi úgy vártuk a Benit és figyeltünk rá. Várandósan nem ettem sósat se édeset, nem dohányoztam, nem ittam, de minden nap mozogtam, dolgoztam. Sokat olvastam Róla, meg arról, hogy milyen lesz. 20 hetesen megvettük a kiságyát, 30 hetesen kompletten kész voltunk mindennel. Szekrényt készítettünk neki, kimostam, kivasaltam, behajtogattam a kisruháit, játékokat készítettem oda, homeos szülésfelkészítő koktélt szedtem, málnalevélteát ittam, mandulaolajjal gátmasszíroztam.
És aztán születése után mégsem az volt a legnagyobb problémánk, hogy nem a kiságyában alszik, hanem helyette (nagyon ügyesen) naponta 20 órát cicin lóg.

Én erre azt szoktam mondani, hogy ennél, ami velünk történt sokkal de sokkal nagyobb baj is lehetett volna. (még akkor is, ha néha nem teljesen így érzem, és sokszor legszívesebben a fejemet verném a falba, akkor is ezt mondom.) Mert nincs biztosíték semmire. Ez olyan, mint a vezetés ha csak a megengedett sebességgel hajtasz is és soha nem hágod át a KRESZ-t akkor is balesetezhetsz. Jöhet szembe egy őrült részeg ámokfutó, aki ott, abban a pillanatba leszarja, hogy hány családot tesz tönkre és csonkít meg.

A gyógytornán, ahová járunk volt egy kismama adatrögzítő. Sokszor beszéltünk pár szót. Nehezen jött össze nekik a baba, sokat vártak rá, már csak Ő hiányzott a boldogságukhoz. A baba megszületett. Cisztákkal van tele az agya. Jelenleg kórházban vannak, mert a kislány nagyon sokat görcsöl. Semmi jóval nem biztatják őket.
Semmire sincs biztosíték. Igazságtalan? Igen, az. Mert nem érdemelték meg. Ezt senki sem érdemli meg. Egyetlen egy dolog jutott eszembe. Legyen ez a magyarázat:

"Amennyi az éjtszaka, annyi a nappal. Amennyi az öröm, annyi a bánat. Minden nappalhoz szükséges egy éjtszaka, és minden éjtszakához szükséges egy nappal. Minden éjtszaka sok-sok gyermeket csinálnak ezen a világon, hogy legyen mért dolgozzanak és éljenek nappal az emberek. Minden bánattól megnő az ember itt bent egy kicsit, itt bent - ujjával néhányszor rákopogtatott keszeg mellére -, itt bent, érted. Megnő az ember, meglombosodik, mint a fa. Megtanul valamit. Mint a fa, a lombja által. Több napfényt magába szívni, ameddig süt a nap, és félretenni belőle valamit a levelekbe... érted? Jobban örvendeni az örömnek, érted? És félretenni belőle valamit. Ehhez kell értsen az ember. És erre való a bánat, hogy megtanítsa. Éppen annyi van belőle, mint az örömből. Éppen annyi. Úgy, mint a nappal s az éjtszaka. A különbség csak az, hogy a nappal s az éjtszaka dolgát elrendezte az Isten. De az öröm s a bánat dolgát nem rendezte el. Azt csak kiporciózta éppen, mint ahogy a juhoknak a szénát porciózza az ember. Hogy ennyi jut ebből, s ennyi abból. Ez a kommenció. Az öröm. Meg amit fizetni kell érte. A bánat. Ennyi jár. Akár tetszik, akár nem. Ennyi jár, s ez elől nem lehet megszökni. Mármost, aki nem egyformán osztja be, hanem előbb végez az örömmel, annak a végin csak a bánat marad. Így van ez. Meg kell enni! Ezt is, azt is. A puliszkát is, a túrót is. Aki nem keveri össze ésszel a kettőt, hanem előbb fölnyalogatja a túrót, annak a végire üresen marad a puliszka...!

... Aki mindég csak puliszkát eszik, mindég csak puliszkát, akarattal... s a túrót félreteszi... annak vigyáznia kell, nehogy végül is a túró megromoljék... Ami pedig másokat illet..., nem kell irigyelni azt, aki mind csak pusztán eszi a túrót. A puliszkát, tudod, azt mindenkinek meg kell ennie! Én tudom ezt, én... nekem elhiheted. A puliszka, az nem romlik el. Az nem. Azt bizony meg kell enni, mind egy szemig. Ha öregen is, ha kutya-fáradtan, kutya-magányosan is. Azt meg kell enni. Nincs meghalás addig, míg az utolsó keserű morzsát is föl nem szedte az ember. Az így van."

Wass Albert: A funtineli boszorkány