Önmagamat egy rém idegesítő embernek tartom. Ha tehetném nem barátkoznék magammal, dehát késő bánat...sajnos muszáj elviselnem az időről időre fellobbanó lelki tályogjaimat és még jó pofát is vágni hozzájuk.
Véleményem szerint két alapvető görcs van bennem. Az egyik a kishitűségem. Fakad ez abból, hogy a szüleim TSZ dolgozóként nem igazán ismerték el Gordon munkásságát. Kis túlzással egész gyermekkoromban azt hallgattam, hogy csúnya vagy (és nem azt, hogy nem áll jól ez a frizura), buta vagy (és nem azt, hogy nem szép dolog amit csináltál), hisztis vagy (és nem azt, hogy ne kiabálj, beszéljük meg) stb. Én tényleg azt hiszem magamról, hogy egy eszetlen, ronda, buta liba vagyok. Azokat a bókokat amiket életemben kaptam (mondjuk nem sokat) vagy poénnal, vagy "menj a fenébe" típusú beszólással ütöttem el. Nem azért, mert többet akarok kapni belőlük (mint ahogy ezt már vágták a fejemhez egy páran), igazság szerint én egyet sem akarok kapni belőlük, mert előhozza belőlem a "biztos hazudik" "jót röhög rajtam" "hülyének néz" típusú tételeket, még akkor is, ha az eszemmel tudom, hogy lehetséges, hogy nem csak szívatni akar, akkor sem tudom zsebre rakni és megköszönni, mert nem ez jön belülről.
A másik az ügyetlenségemre utaló megjegyzések. Még azoktól is kapom, akik tudják, hogy nem jó a másik lelkét taposni a "béna vagy", "már megint elesett", "hihetetlen mennyire szerencsétlen vagy" típusú megjegyzésekkel. A helyzet ugyanaz. Tényleg állatira bénának tartom magam, és még akkor is, ha elsőre sikerült minden vizsgám a jogsinál, akkor sem fogok a volán mellé ülni ilyen mentalitással. Mert egész egyszerűen nem tudom magamról elhinni, hogy nem csinálok balesetet/kárt/sokkot/törést stb.
És ez, amit itt leírtam nem azt jelenti, hogy rém rossz gyermekkorom volt rém rossz szülőkkel és barátokkal. Távolról sem. Nagyon szép gyerekkorom volt, nagyon szerető és gondoskodó szülőkkel, kedves és szeretetreméltó barátokkal, ám ezeket a dolgokat nálam elcseszték. Ez nem ítélet, mert tudom, hogy én más dolgokat cseszek el. És főleg nem rosszindulatból történt mindez. Egész egyszerűen én szenzitívebb voltam/vagyok ezekre a kritikákra, úgyhogy meg is kaptam őket.
Ebből adódóan extra figyelmet fordítok ezekre a megjegyzésekre a körülöttem élőknél. És nagyon rosszul esik, ha a környezetemben így billogozzák a gyerekeket. Nem azért, mert nem lehet jól kijönni belőle, hanem mert csomó-csomó extra munka és energia, míg az ember ezt felismeri, az meg még több, míg a helyén képes kezelni.
Senki sem nevel tökéletesen. Sőt továbbmegyek, ez nem is elvárás senki felé. Nem a steril körülmények viszik tovább a világot és az emberiséget. Elég, ha tisztában vagyunk vele és figyelembe vesszük mondandónknál, hogy azokat a hülyeségeket amiket mi most elkövetünk még az unokáink is látni/hallgatni/érezni fogják.
erre most annyira nehéz mit mondani
VálaszTörlésmert mondjuk engem meg állandóan kiemeltek, hogy mennyire ügyesokosnagyszerű vagyok aztán a túlpörgött ego-m miatt szívtam sokáig.
Már amikor rá kellett jönnöm, hogy eladni magamat annak aminek a szüleim tartottak egy idő után nem elég, ha nincs mögötte semmi :)
Nekem abból kellett kimásznom gyorsan némi alázatot tanulva.
Hát jah.
Valamit mindig elcseszünk.
dehát csak a blogod fejlécében szereplő idézetet tudnám megismételni....a pillangósat :)
Nya,hozzászólok má.
VálaszTörlésElsö: Én nem emlékszem rá (vagy csak jól elnyomtam), hogy valaha is szidtak volna a szüleim (igaz arra sem, hogy dícsértek), de nekem sem éppen robban szét az egóm. Folyamatosan kételkedem magamban és a képességeimben. Ezt lehet nem is a szüleink cseszték el, ez valami népbetegség lehet, gyakran találkozok vele és úgy gondolom, hogy ez a legnagyobb feladat a nevelésben. Hogy a gyerek legyen magabiztos, merjen gondolkodni,legyen vállalkozószellemü ... mindezt úgy, hogy ne legyen egy egoista állat.
Szóljatok, ha tudjátok hogy lehet!
Második: Ma félálomban ezen agyaltam. Futtattam az eszmemet és arra jutottam, hogy ha már úgyis épp a gödörböl mászol kifelé, akkor ezt is a hátadra vehetnéd! (teljesen tudatlanul ezt gondoltam ki:)Lehet az egész csak egy motorikus lemaradás az idétlenséggel. Mi lenne, ha tudatosan próbálnál ellene hatni? Nem azt mondom, hogy vezess, de az apró dolgokon kezdve, pl. pohár feldöntése, ital kiborogatása: tudatos szintre vinni és koncentrálni, csak a mozgásra figyelni és gyakorlással beégetni, átírni a régi rossz információt egy újjal, hogy igen! Ezt én tudom anélkül, hogy bénáznék! Hülye példa, de a gyerekek is gyakorlással lesznek egyre és egyre ügyesebbek, az meg hogy valaki születetten idétlen legyen, hülyeség! Próbálj nem megfelelni ennek a képnek! Ahogy képes voltál elkezdeni futni és már a maratonra gondolsz, úgy fog ez is változni, amint a hozzáállásod változik!
Tudom, hogy ez kicsit ilyen Münchhausen bárós megoldás, de nincs mit veszíteni vele. Döntsd el, hogy mától nem vagy idétlen! Akiket újonnan ismersz meg, azok már csak a nem idétlent fogják ismerni, ha te elhiszed, hogy nem vagy az. Én máris tudom, hogy menni fog!
Nahát ez lenne csekély személyem gondolata.
Bíbő! mikor láttál te engem utoljára poharat feldönteni?? Csak mert magam is elég régre taksálom, azt hogy ilyen történt velem. Az idétlenségem nem a valóságban létezik, hanem a ti fejetekben. Az újonnan megismerők nem is szívatnak ezzel, csak a múltam:)
VálaszTörlés