Lombik

Végiggondoltam, 5 olyan párt ismerek személyesen, akiknek lombikbabájuk született. (persze valószínűleg sokkal többet, de ötükről biztosan tudom).
Első ilyen (és egyben hozzám legközelebb álló) pár a barátnőm bátyja és felesége. Éveken keresztül figyeltem ahogy küzdenek a babáért. Hormoninjekciók tömegével, inszeminálásokkal majd lombikkal. Két gyönyörű és egészséges kislányuk született, mindkettő "segítséggel".
A második pár anyukám szomszédjában lakik. Náluk nem tudom ennyire pontosan nyomon követni, de valószínűleg hasonló "karrier" után egy gyönyörű ikerpárnak adtak életet.
Harmadik a dévényes gyógytornászunk, aki hármasikrekkel gazdagodott ilyentén.
A negyedik és ötödik pár pedig a volt fősulis csoporttársam.

Szóval mint mondtam, részletesen csak az első párnál tudom a történetet (és biztos sok-sok apró részletet nem is ismerek), de valószínűleg mind az öten elmentek a legvégsőkig, hogy babájuk legyen. És lett is. Hálistennek.

És most a napokban tudtam meg azt is, hogy az öt párból kettőnek (legalábbis ezidáig kettőről derült ki :)), amikor már teljességgel lemondott arról, hogy spontán módon babájuk legyen, sőt, nemhogy lemondtak, de mindannyian elégedettek voltak, és megkaptak mindent amit remélhettek az Élettől, baba került a pocakjába. Csak úgy. Egyszerűen. Minden teátrum nélkül.
Most erre mit mondjak? :)
Szóval gyerekek. Tényleg az van, hogy MINDEN lehetséges. Egyetlen dolog ami határt szab a Határtalannak az mi magunk vagyunk.
Eszembe jutott egy kedves történet. Amikor egy pár örökbe fogadott tőlünk egy kisgyereket az örökbe fogadást intéző szakember mesélte, hogy előfordul, hogy az örökbefogadás után az anyukának megindul a teje. Csak úgy. Minden teátrum nélkül. Kell.

Ezzel a kis gyertyalánggal szeretnék MINDEN kedves olvasómnak, barátomnak nagyon BOLDOG új évet kívánni. Azoknak is akik a reménytelenben reménykednek és azoknak is akik minden megadatott.
Mert hiszem, hogy mindannyian egy piszok nagy mázlisták vagyunk, hogy mindezt megélhetjük.

♥

Karácsony

Bevallom, János minden évben elkényeztet Karácsonykor. (tulajdonképpen mindig kényeztet, de Karácsonykor plánede).
Azonban egy ajándékával sem ér fel az a gesztusa, ahogy elviseli Édesanyámat 3-5 napon keresztül az ünnepek alatt.
És ezzel most nem az ajándékait szólom le, nekem elhihetitek:)
Köszi Édes:)

Instant leves

Nos, helyzetileg mindhárman hót' gethesek vagyunk.
János indított múlt héten, szombatra Beni is belázasodott, én meg most vagyok a csúcsponton óje.
Emellett intéződik a szandi nappalra, éjszakára meg a sín.
A szandiról a méreteket már levették, majd egyszercsak kész lesz (dongalábas cipészbácsi), Szabolcsnak meg kösz, hogy közbenjárt, meg Ancsinak is, hogy közbenjárt a Szabolcsnál...mi mán' egy csudálatos család vagyunk így együtt gyéérekek...:)
A sínt meg holnap jönnek méretezni, ehhez be kell gipszelni megint a Benő lábát, majd azt a formát elvinni és abból öntik a műanyag sínt. Szegény Benőnek, majd jól el kell magyarázni a dolgokat, gondolom nem fog repesni az ötlettől.
És addig meg míg ezek elkészülnek csudálatos ötletet kaptam. Mivel a sírógörcs elkapott ahányszor a Beni lábára néztem, ugyanis látványosan elkezdte megint behúzni a heg (is) a lábfejét, így éjszakára is szandiban alszik, méghozzá kacsalábasban, ez nyújtja a heget, máramennyire...evvan, szurkolunk, hogy a sín hamar elkészüljön, meg szorítunk, hogy jó is legyen, ugyanis erre nincs semmi garancia.
Másfelől erősíteni kell a peroneust. Ez az izom a lábszár elején található, és mivel a Beninek befelé-lefelé állt a lába ez az izom nála igencsak túlnyúlt. Ez felelős azért, hogy fel tudjuk emelni a lábfejünket.
Erre két módszert dolgoztam ki:
-egyfelől motorozunk, ugyanis ez a félig guggoló helyzetben való motorhajtás pont ezt a kis finom mozgást követeli meg.
-másfelől minden nap többször integetünk bal lábbal az összes családtagnak, rokonnak, ismerősnek, szomszédnak, kutyának és százlábúnak név szerint (még jó, hogy ilyen sokan vagytok...) :) (várok további ötleteket, mindenre vevő vagyok, peroneus-torna ügyben)
no, hát ez van, szegény ember vízzel főz, ezért a cím is.
Jah, és hát a menetrendszerű karácsonyi gépszíj elkapott, úgyhogy Boldog, Békés Karácsonyt Kedves Mindnyájatoknak!
Puszi, majd egyszercsak jövök:)

Szössz

Ma amikor a Béres cseppet adagoltam észrevettem, hogy ha közelebb tartom a folyadékhoz az üvegcsét gyorsabban csepeg. (ezt biztos tanították nekünk fizikából, miszerint az azonos az azonost keresi, de nekem nagy felfedezés volt.)
Mintha az a pici kis csepp rohanna a nagy ölelő tenger (2 deci víz) karjaiba.
Jó volt ezzel szórakozni (egyrészt mert GYESen vagyok oszt' úgy ráérek, hogy ihaj) másrészt meg ti jutottatok eszembe Barátaim, akik tartjátok bennem a lelket.
Szóval látjátok, a Béres csepp is megmutatja, hogy miért néztek, írtok és gondoltok rám, és én miért nézlek, írok és gondolok Rátok minden nap.
Az azonosságunk húz és tart össze minket, egy olyan őselem, aminek nem számít, hogy az egyikünk Béres csepp a másikunk meg csapvíz.
És én ettől most boldog vagyok. :)

FélELEM

Hogy mitől félek? Nem, nem attól, hogy a Beninek csámpás marad a lába.
Ez egy testi dolog. Ha nem lenne csámpás, akkor lehet, hogy kancsal lenne, vagy görbe lenne a háta vagy kajla a füle.
Én nem ettől félek.
És nem is attól, hogy a későbbiekben tönkremegy a térde a csípője vagy a gerince. Hogy sánta lesz vagy púpos. Ezek azért nem félelmetes dolgok számomra, mert bízom abban, hogy a XXI. században, amikor állatokat klónoznak és növények génállományával manipulálnak, arcokat varrnak fel, hímvesszőkből csinálnak vaginát és fordítva akkor nem okozhat ekkora problémát egy csámpás láb. Akkor biztosan van orvosi megoldás, ha nem Magyarországon akkor valahol máshol a Világon.
Az én igazi félelmem az, hogy őt csúfolni fogják az oviban meg az isiben. Elég banális, nemde? Pedig tényleg ettől félek.
Mert (számomra) ez a csúfolódás meg kirekesztés az, ami igazán meghatározó a személyisége alakulásában. Ez egy olyan tényező amivel nem tudok mit kezdeni, nem tudom őt megvédeni. Amit tehetek, az az, hogy az ovi előtt a lehető legjobban "normalizálom" a lábát.
Én attól félek, hogy másodlagosan lesz fogyatékos. Tehát nem a lába, hanem a személyiségének alakulása miatt aggódom.
Hogy torzul az önértékelése és egyik lehetőségként túlkompenzálja a dolgot és egy macsó nőgyűlölő vagy másik lehetőség, hogy egy szende kisegér lesz, aki még a saját árnyékával sincs tisztában. Attól félek, hogy nem lesz boldog. Nem azért mert csámpás, hanem, mert olyanná torzul belül, aki mellett nem jó lenni. Aki állandóan kesereg vagy állandóan hetvenkedik.
Aki segítséget kér és ELvár akkor is, amikor azt a dolgot maga meg tudná csinálni. Aki életképtelen, mert utálja az életét, és azt, amivé lett.
Nem tudok erre felkészülni de nem akarom ezt átélni.
Tudom, hogy Beni már most más, mint a többi gyerek. Mert olyanokat tapasztalt és élt át, amit más vele egykorú társa el sem tud képzelni. És nem akarom azt, hogy azok, akik nem látják meg az értékeit, csak a lábát, azok mondjanak ítéletet felette. Olyan ítéletet, ami igazságtalan és megnyomorít. Most ő még"védett". Elsősorban általam. De nem tudok egész életében pajzs lenni. És nagyon nehéz elengedni őt így, ezzel a tudattal.
Elsősorban azért, mert ő az én fiam, a szemem fénye és szeretném, ha igazán boldog lehetne másodsorban meg azért, mert tényleg le akarok számolni a lelkiismereti szörnyetegeimmel.

Ami láthatatlan

Igen, jól érzitek. Nincs bennem az a felhőtlen öröm, ami elvárható lenne. Hiányzik a kőlegördülés, a repkedés és a madárcsicsergés.
Lucának azt írtam az előbb sms-ben, hogy a "szabadságot is szokni kell."
Ezt érzem. Tudom, hogy jobb lesz, tudom, hogy jó lesz, de egyenlőre nagyon félek. Félek attól, hogy belebukok (ismét), hogy nem tudok segíteni a Beninek annyira, mint amennyire igényelné.
Tornáztatni kell, de nem tudom, hogy jól csinálom e. Hogy elég-e/szakszerű-e úgy, ahogy csinálom.
Luca sokat írt a kapcsolatfüggőségről. Arról, hogy valaki benne marad a szar kapcsolatban csak azért, mert fél váltani.
Picit így érzem magam. A régi biztos volt, megvoltak az oszlopok és a hidak. Tudtam, hogy amit tehettem, megtettem. Most meg kicsit zuhanósnak érzem az egész helyzetet. Mintha éppen abban a pillanatban fényképeztek volna le, amikor a lábaim az égnek néznek egy jeges úton, én meg meglepett szemekkel nézek körbe. Ez a fénykép vagyok most.
Le kell még esnem, bőgnöm is kell, mert lehorzsoltam a tenyerem, és majd aztán megtalálom a fix pontjaimat, meg az oszlopokat, hogy újrainduljon az egész.
Csak ezek most még nincsenek meg.
Nagyon nehéz kilépni az előző műtét kudarcának az árnyékából. Nehéz azt elhinni, hogy ennek más lesz a vége. Remény van, a hittel meg még hadilábon állok.

Ami látszik

Tegnap megszabadultunk a csizmától. A vártnak megfelelően eléggé csúnya a gipsz alatt a Beni bőre. A lábujjai gombásak, szinte az egész talpáról lejött a bőr, a lábszára gyufaszálnyi.
A hegek még sebesek itt-ott.
De nagyon szépen egyenesen áll a lábfeje. Cipőben lépeget is, igaz, kissé sántikálva, mellélépősen, de halad.
Éjszakára sínt kell(ene) viselnie, ami tartja a lábát, de az ünnepek miatt ebből idén már nem lesz semmi. És speciális szandit is írtak neki receptre, ami szintén zenész. Picit olyan ez a helyzet, mintha egy 6 dioptriás szemüvegesnek azt mondanák, hogy oké, most várjál az ünnepek miatt csak 1 hónap múlva fogsz látni. Ezért elhagyottnak érzem magunkat. Mindenki tudja, hogy ez így nem jó, csak Beni nem az ő gyerekük. Az ő gyerekük a fa alatt várja őket, és nekik ez fontosabb mint az én gyerekem. Amit ép ésszel megértek, de érintettnek lenni benne nem egyszerű.
Jah, a gyógytornászok természetesen szabadságon, mind a kettő.
Mély víz, mély érzelmek, fájdalmak, félelmek. Ez az ami látszik.
Ami láthatatlan arról meg majd a következő bejegyzésben.

Pátoszkodás

Hát eltelt gyerekek. Még egyet kell aludni és vége (reményeim szerint) a legutolsó gipszes időszaknak.
Közhely, de sokkal nehezebbre számítottam. Beni nagyon megkönnyítette a dolgunkat. Nagyon komolyan és (nem tudok jobb szót) teljes felelősséggel viselte a gipszét. A mi örökmozgó kisfiunk nem hisztizett, hogy nem tud kiszállni a (sosem használt) babakocsiból, hogy szaladgálgasson a hóesésben a többi gyerekkel. Nem nyávogott, hogy 2 hétig gyakorlatilag egyáltalán nem mozoghatott szabadon, nem ordított, hogy aztán pedig csak négykézláb tudott közlekedni.
Jelen pillanatban táncol, szalad, forog, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy bazinagy gipsz éktelenkedik a lábán.
Szóval letelt. A szülőágyon azt mondtam, hogy "Doktor úr, azér' ezt holnap nem vállalnám be újra". Akkor az orvos azt mondta, hogy "nem is kell anyuka".
Most azt mondom, hogy nemhogy holnap, de soha többet nem akarom ezt bevállalni. Meglátjuk az orvos (és Isten) mit mond nekem erre.

Ui: Indul a második menet. Hajrá ÉLET!

Ui 2: Luca, remélem nálatok is. Holnap megyünk Kozármislenybe, mer' mi bírjuk a fejetlenséget.

;)

Ajándékozás nálunk

Pár éve rájöttünk a Jánossal, hogy egy hosszú távú kapcsolatban leginkább az élményajándékok működnek.
Mert akármennyire szeretettel vesszük a párunknak az 5 pár zoknit Karácsonyra, ha igazán végiggondoljuk a dolgokat, akkor ezt a zoknit/cipőt/pulcsit/öltönyt/pizsamát akkor is megkapta volna, ha éppen nincs Karácsony vagy a szülinapja, egész egyszerűen azért mert szüksége van rá.
Ha viszont nincs szüksége rá, akkor meg minek? Valószínűleg akkor a szekrény mélyén fog porosodni ítéletnapig, esetleg jövőre oda lehet sózni valakinek. (Növelve így az ablakon kidobott pénzmennyiségünket, és a felesleges vásárlások számát).

Szóval megegyeztünk, hogy ha csak tehetjük élményekkel ajándékozzuk meg a másikat. Ilyen módon volt már thai masszázs (igazi thai lány közreműködésével, erre az ajándékozásomra vagyok a legbüszkébb az eddigi életemben), csontkovácsolás, élményfürdő, közös mozi, koncert, kirándulás stb.
Ezek olyan dolgok, amikre az ember normál esetben azt mondja, hogy basszusdejólenne, de...
Nohát, erre való a Karácsony, hogy ne legyen de. És sokkal maradandóbb, mint egy kötött pulcsi. Ez egészen biztos.
(jó, könyvet azért minden évben adunk egymásnak, már csak azért is, mert évközben inkább könyvtárba járunk, szóval van időnk kifigyelni egymás vágyait:) )

Mer' engem a dícséret éltet...

Komolyan mondom nem gondoltam, hogy a házi sajt receptemnek ekkora frenetikus (3 hozzászólás) sikere lesz:)
Engem gyerekek a siker hízlal (csak győzzek eleget tornázni). Így megosztom veletek csodálatos konyhatündérségem második mementóját (amely 5 rendkívül bonyolult műveleti fázisból áll), íme tehát a :


HÁZI MASCARPONE

1. Végy egy 900 g-os (vagy két 450 g-os) 20%-os tejfölt.
2. Borítsd bele (összekeverés nélkül) egy szűrőbe behelyezett textilpelusba
3. Tedd a hűtőbe, úgy, hogy legyen alatta egy edény, amibe bele tud csöpögni
4. Várj 4 napot.
5. Használd fel a bolti mascarponéhoz hasonló módon.

Mi tiramisut szoktunk belőle csinálni. Egyáltalán nem lehet érezni az ízén, hogy nem igazi mascarponéból van. És egy jó kis tejfölakciót kifogva a sajt árának töredékéből megúszható a dolog.

(Ui. ezt a receptet viszont a neten bóklászva találtam. Nem esküszöm meg rá, de azt hiszem White Lady blogjában. Ha nem, akkor meg máséban, kösz!.)

Konyhatündi

A főzéssel egész furcsa a kapcsolatunk. Minden nap kotyvasztok valamit. (Persze ez nem volt mindig így, voltak idők, mikor hetente egyszer főztem, legtöbbször hideget ettem és hallucinogénekért gyorséttermekbe jártam).
Na, ennek a korszaknak vége. Nem is hiányzik. Szeretek főzni...ha bizonyos kritériumokat tarthatok. Ilyen például, hogy ne tartsanak tovább az előkészületek 5 percnél, ne kelljen folyamatosan a tűzhely mellett állni ill. ne legyen az ételben káposzta (Férj).
Állítólag nem főzök nagyon rosszul. Általában érzésből, sokszor hasraütésszerűen alkotok.
Nem szoktam olyan (számomra hülyeségekkel) bajlódni, mint pl. a szilvásgombóc, amikor tök finomakat lehet kapni viszonylag olcsón. És, ha valaki 1 hónapja azt mondja nekem, hogy otthon SAJTkészítésbe kezdek, hát biz' Isten mentőt hívok hozzá (minimum).

Nade, soha ne mondd azt hogy soha.

Házi sajt (mozzarella-szerű állagra lehet számítani.)

A tetszőleges mennyiségű HÁZITEJ-et, egy lábasban felteszed melegedni (én 2 l-ből csináltam, abból egy kb. kétmaréknyi mennyiségű sajt lett).
Amikor forrás előtt áll a tej (tehát még nem forr) akkor LITERENKÉNT 1 evőkanál sót és 1 evőkanál 20% ételecetet löttyintesz bele. (ekkor már elzárod a tüzet). Megkavarod (egyből pelyhes lesz).
Majd a keveréket egy szűrőbe beletett textilpelusba/függönydarabba öntöd.
Megvárod míg jól lecsepeg, kb 2 nap, és jóízűen elfogyasztod.

Én ízesítettet csináltam, (az ecettel, sóval egyidőben szórtam bele mindent) méghozzá fokhagymát nyomtam bele meg lilahagymát szeltem bele meg egész köményt tettem bele. (ezt mindet egy sajtba. Finom lett.) És tulajdonképpen az ízesítés teljesen egyénre szabott lehet. Biztos finom kaprosan, vagy apróra vágott bazsalikommal vagy erőspistával (modernül csilivel) etc.

Az egész művelet kb. 10 perc (se).Finom, házi.
Ajánlom.

(Nem bóklásztam a neten recept után, nekem ezt a nővérem tanította, aki nem tudom honnan tanulta. Szóval elképzelhető, hogy fenti receptet valaki már sajátjának tudja. Annak is kösz.)

Kettős mérce

Tegnap jött a fejembe ez a téma. Azóta többé-kevésbé ott is ragadt.
Tudjátok, ez az a dolog, mikor nem ugyanazzal a rendszerrel nézed/ítéled a mások ill. magad cselekedeteit.
Példát mondok, mert ez így nagyon elszállt.
Egyszer nagyon régen összeveszett két barátnőm. A veszekedés oka egy fiú volt. Egészen pontosan az történt, hogy 'A' lány járt egy fiúval, de a fiú titokban összejött 'A' lány barátnőjével ('B'-vel).
Későbbi info-k alapján kiderült, hogy a fiú elég sokáig csapta a szelet 'B'-nek, úgy, hogy közben mindketten tudták, hogy 'A' képben van. Aztán egy szép nap 'B' és a fiú bevallották 'A'-nak, hogy szeretik egymást.
Én ott voltam ennél a jelenetnél, 'A' pártjára álltam, és azt találtam mondani 'B'-nek, hogy egy barát ilyet nem csinál. Ezzel vérig sértettem őt. Olyannyira, hogy amikor a fiú már régen nem csapta a szelet egyikőjüknek sem, akkor 'A' és 'B' kibékültek, összejártak, de nekem 'B' nem "bocsátott" meg. Igazából (az én felfogásomban) nem is volt mit megbocsátani, mert én ezt tényleg így gondolom a mai napig. Aki a barátja/testvére/anyja pasiját elszereti az (számomra) se nem barát se nem testvér se nem gyerek.
A kettős mérce meg úgy jön ide, hogy igazán cifra lenne ezek után, ha én valamelyik barátnőm pasijával jönnék össze (persze szigorúan teoretikusan, mert nem szándékozom más vizekre evezni, ha már egyszer megtaláltam a saját óceánom:) )
Szóval vicces olyan szitukat látni, mikor panaszkodik valaki a férjére, hogy az anyjával susmorog, majd amint kidühöngte magát a férjnek, és lehordta a sárga földig felhívja a saját anyját, hogy elmesélje "bánatát".
És vicces olyan emberektől nevelési tanácsokat elfogadni, akik saját maguk nem rendelkeznek ivadékkal, soha nem voltak mégcsak hasonló helyzetben sem, de a másikat meg- és elítélik.

Olyan ez, mintha mindent meg lehetne magyarázni kétféleképpen. Mintha a dolgok egyszerre lennének feketék és fehérek, és csak attól függ, hogy a feketét vagy a fehéret veszed elő, hogy ez mással vagy magaddal történt-e.
Felesleges. Magunk felé és mások felé is.
Mert a végén úgysem miénk az utolsó szó.
Megítéltet(T)ünk.

Diplomácia

"Édesanya, nagyon finomat főztél!....csak nekem nem ízlik..:D"

Kedves Mikulás és Jézuska

Kedves fent említett illetékesek!

Úgy döntöttem, hogy segítek nektek kicsit az ajándékválasztásban. Természetesen nem kötelező ezek közül választani, sőt ajándékot adni sem. Mert mi mindenkit így is nagyon szeretünk.

Alapvetően Benedek traktor lázban ég. Tehát bárminemű traktoros játék, kép, tárgy, könyv tuti nyerő ötlet neki.
Én a következő dolgokat nézegettem mostanában:

- 3, 4 esetleg 9 darabos puzzle (állatokról, vonatokról, traktorról stb.)
- nyomda, nyomdapárna
- diafilm
- mesekönyv, lapozó
- farm, állatokkal (pl. IKEÁban van tök jó)
- textil zöldségek (szintén IKEA)
- fa játékok, favonat stb

Tőlünk egy nagy távirányítós excavatort és egy traktoros könyvet kap. Anyukámtól pedig egy favonat készletet (állomás, ház stb.)

Jah, ruhanemű is jöhet bátran, elsősorban anorák, vastag pulcsi, vastag gatyó, ilyenek (de ezeknek amúgy nem fog más örülni, csak én...:D). (98-104)

Csók:)

#&#@#&>

Ma délben jól odaütöttem Beni műtött lábát az ajtófélfának. Ez önmagában nem lenne gond, mert ugye 3 kg gipsz ékesíti azt, ám a lábujjai szabadon vannak.
Szegénykém, nincs elég baja, még egy ilyen vadbarom anyát is ki kell bírnia...

Az aktivista

Kiscsaládommal egy elég kétes környéken lakunk. Persze, minden tömbnek megvan a saját hülyéje, kukása, büdöse, bagósa, kisgyerekese, ordibálósa és hajnalban húsklopfolósa.
Itt sincs ez másként. Csak ez a szokásosnál is rosszabb környék (egy picivel). Régen bányászlakások voltak ezek, és hát a bányászok tudvalevőleg az ország minden tájáról ideérkezett hmmm, hogy is fogalmazzak "szubkultúra". (Ezt bizonyítandó, mikor 3 éve elkezdtem kertészkedni az erkélyünk alatt kb. 10 köbméter szemetet szedtem össze, és azóta is minden ásásnál előkerül vagy egy pálinkásüveg vagy egy méter dróthuzal, törött cserepek, csempék stb.)
Persze a bányák bezárása óta sok idő eltelt, és itt is "hígult" az állomány, de azért, ha egy őstatainak elmondom az utcánk nevét, az a minimum hogy felhorkant.
Én szeretek itt lakni. Olcsón jutottunk egyedi fűtésű lakáshoz, ami viszonylag normális elosztású stb.
Megszoktam már az embereket is, így maximum egy szemöldökráncolás a válaszom arra, ha december 25-én reggel 7 órakor Bódi Guszti és Bódi Margó átordibál a szomszédból, hogy aranyeső hulljon ránk. (mondjuk én leginkább egy jó kiadós havazást kívánnék Karácsonykor, de ha arany hát arany, ki vagyok én, hogy megmondjam...)
Megfigyeltem viszont, hogy minél "kétesebb" környéken járok, annál világosabb van. Nem azért, mert az utcagyerekek kevesebb égőt csúzliznak ki, hanem azért, mert így Karácsony táján egyre inkább megszaporodnak a kivilágított ablakok.
Megmondom őszintén, hogy én nagy suttyó paraszt révén nem igazán rajongok a kínai zenélős villogós füzérekért. Főleg nem uszkve két hónapon keresztül. Szerintem nagy pénzkidobás ez, amiért ráadásul majd később nyújtják be a számlát. Elég kellemetlen (szerintem), ha a karácsonyi nagy kiköltekezés után január-februárban még egy horribilis villanyszámla is beérkezik. (Mondjuk van olyan, akit ez nem igazán zavar, mondjuk például azt, aki már fél éve amúgy sem fizetett).
És mellesleg pont ugyanígy érzek a városok kivilágításával a tűzijátékokkal és a mértéktelen fenyőfadöntésekkel kapcsolatban. (Nem bírok elképzelni 5 éven felüli embert, aki lelkesedve tapsikol, hogy több millió égő díszíti a fákat...szép-szép, csak ezért hektárnyi erdőket kell kiirtani és beszennyezni. Egész egyszerűen nem éri meg.)
Vannak dolgok, amikért később nyújtják be a számlát...és bár vannak akik reménykednek, hogy nem kell majd fizetnünk, én személy szerint nem ezek közé tartozom.
(Jah, és a mécsesek, gyertyák is ünnepi hangulatot varázsolnak, nekem még kicsit jobban is mint az éneklő füzérek).

Mátrix

Az adventi időszakban előtör belőlem a pszichopata és az állat (és fenyő)jogi aktivista. Az év többi hónapjában normális emberhez méltóan tehénheréléssel és lábemelgetéssel kordában tartom az indulataimat, de a december valami oknál fogva más.
Egészen elérzékenyültem viszont a minap, mikor is két kocsitoló (áruházi parkoló) hajléktalan beszélgetését hallgattam ki. (Nem direkt csak ezzel a béna babakocsival nem lehet bejutni a forgóajtós boltokba).
Szóval ott ácsorogtak kocsira várva, mikor is előjött a jó öreg téma, mikor is elzavarják őket a bevásárlókocsi odaadása nélkül.
Gyönyörűen beszéltek. De komolyan. Nagyon szép hangsúllyal, tisztán. Arra figyeltem először fel, hogy milyen csodaszép magyarsággal, nyelvtani hibák, osztok' és hótok' nélkül, kerek egész, összetett mondatokkal kifejezték, hogy bizony előfordul, hogy nem csak, hogy nem adják oda a kocsit nekik, de üvöltöznek velük, szidják őket.
Mondta az egyik, hogy ő ilyenkor elnézést szokott kérni, további szép napot kíván és eljön onnan.
Fura volt. Addig, amíg a parlamentben repkednek a k anyád', b.szdmg' s ezek társai (egymás szemébe), addig két hajléktalan nem mondott megközelítőleg hasonlót az illetékesekre a hátuk mögött (sem).
Annyira hihetetlen és kifacsart volt az egész helyzet, hogy komolyan elkezdtem gondolkozni, hogy mikor látom meg Smith ügynököt és Kenau Reevest.
Mikor az egyik nagyon belekeseredett, a másik ezzel vigasztalta,
-Van olyan is, mikor elzavar, majd visszatolva a kocsit odajön hozzám, odaadja a százast és elnézést kér, hogy így beszélt velem.
Van ilyen is.