Játszótér

Végre itt a tavasz...még az sem érdekel, ha átverés, mert MOST itt van.
Ennek megfelelően tegnap a nap jelentős részét a játszótéren fetrengve töltöttük. Ott láttam egy nagyon elfoglalt anyukát egy kb. 4-5 éves fiúgyermekkel. Anyuka vagy telefonált vagy a gyerekre ordított (szokásos, ne menj a sárba, ne csúszdázz, mert milyen lesz a nadrágod, ne hintázz mert a hinta koszos, ne fussál stb...mondjuk azt nem értem, miért nem ültek be egy patikába inkább.)
Aztán pár perc után megjött egy csillivilli terepjáróval a gyerek apukája. A kisfiú meg akarta mutatni, hogy milyen ügyesen lóg a mászókán, az apuka napszemüvegben letekert ablakkal, járó motorral kiabált be a játszóra, hogy gyere már, nem érek rá meg látom innen is, ügyes vagy meg ilyenek.
Na végül a gyerek belátta, hogy apukát egy dupla flipp sem robbantja ki a járó motor mellől, szóval odaszaladt, beszállt hátra, apa bevágta a hátsó ajtót. Tipeg oda anyuka, hátsó ajtót kinyitja, ad egy puszit a gyereknek és szó nélkül megfordul és elbilleg. Ekkor esett le, hogy ez valami láthatásos procedúra része.
És kezdtem sorba venni magamban:

HÁLÁS vagyok, mert tudom, hogy nem az a világ legsúlyosabb bűnesete, ha a gyerek nadrágja és cipője sáros.
HÁLÁS vagyok, mert a Sors megtanított, hogy nem a fürdőkád tisztasága a legfontosabb dolog az életben, és szó nélkül mosom le a gyerek tökig sáros háromkerekűjét, csak azért, hogy azt a szobában is tudja használni.
HÁLÁS vagyok, mert éhen eddig még nem haltunk. Ennek ellenére közösen tudunk örülni annak, hogy a gyerek szaladgál a fejünkön ugrál és bilibe kakil. És tudjuk értékelni azt amink van: Idő egymásra, figyelem a másikra.
HÁLÁS vagyok, hogy van egy szerető Férjem, van a gyerekemnek Apukája.
Köszönöm! Mást nem kérek.