Tisztelettel jelentem...

Ezen a héten elkezdődött az igazi, a hamisítatlan a nagybetűs...

Beninek lassan-lassan véget ér az óvodai beszoktatása, ami igazából fizikailag már két hete véget ért. Most a lelki dolgokra gondolok. Szívesen, széles mosollyal a száján megy oviba. A társait gyakran emlegeti, beveszi őket az itthoni szerepjátékokba. A hiányzó (beteg) társai után érdeklődik. Jelen pillanatban óvónéni (azaz gondolom bácsi) szeretne lenni. Elkezdett (végre) mesélni az óvodában történtekről (ezt már nagyon vártam...amúgy tudtam mi történt, mert van egy füzet amit minden nap alá kell írnunk, olyanok vannak benne, hogy pl. "R-val autózott, füvet nyírt, önállóan öltözött, jó étvággyal evett stb.)
Nagyon hálás vagyok neki, hogy ennyire megkönnyítette nekem ezt a közösségbe járást. Soha nem hagytam ott sírva, soha nem könyörgött, hogy ne menjünk oviba, soha nem volt semmi komoly gond. Egyetlen egyszer sírdogált alvásnál, akkor másnapra begyulladt a füle.

Na és én...háááát.
Az a helyzet, hogy most aztán szembesültem a szembesülnivalóval.
Eddig is tudtam, hogy délután fogok dolgozni, ez gyakorlatban úgy néz ki, hogy 13-18-ig. Minden hétköznap. (Szerda kivételével, amit egyenlőre szabadságnak, később remélhetőleg a túlóráim lecsúszásának írok be, mert a győri torna mellé nem fér be más aznapra.)
Ez szépen hangzik, nagyon, tudom. Más összetenné a két kezét 5 órás munkanapért. Nekem azonban elég nehéz feldolgozni, hogy az eddigi 24 órás Benizés most úgy néz ki, hogy 7-kor ébredünk, 9-kor bemegyünk az oviba, ő ott van 4-ig, hatra jönnek értem, jó esetben fél 7-re itthon vagyunk, vacsoráztatás, 7 után fürdés...tehát gyakorlatilag van 3 óránk együtt...ez baromi kevés. Hétfőn meg is roggyantam, hogy húha, hogy fogja ezt bírni a Beni, még kicsit örültem is a "jószerencsémnek", hogy szerdára munkaszünetet rendelt el nekem. Aztán a hét végére egész jól belerázódtunk ebbe is.
A hétvégén pótlunk be mindent, ami kell, összebújás, családozás, sülve-főve együttlevés.
Egyenlőre működőképesnek tűnik ez, így. Persze nagyon kell figyelni. Jönnek a jelek, ha ez nem stimmel (egyenlőre nálam 4 szájherpesz képében). Jó hír, hogy nekem dolgozik az idő, mert nyáron végre tudok délelőtt dolgozni, meg szeretném, hogy Apjukkal heti egyszer úszni járjanak, ami szintén jó kis foglalkozós program (meg amúgy kötelezőség).
A szerda egyenlőre marad szabad. Hétvégén meg együtt leszünk, úgy is, ha én a munkaóráimat töltöm.
Na. Hát ilyen volt az első igazi dolgozós hetünk.:)

Két végén égetem...

Kissé...hogyismondjam beszűkült az életterem az elmúlt héten.
Nyilvánvalóan egy beteg gyerekkel nem kóricál az ember fel-le a városban, szóval tulajdonképpen szerda óta nem léptem ki a lakásból. (akkor is csak az orvoshoz mentünk el). Továbbgondolva a dolgot tehát vasárnap óta nem léptem ki (akkor meg csak az ügyeletre mentünk el).

Mivel gyermekem eléggé anyás (értsd úgy, CSAK anyával lehet öltözni, orrot fújni, pisilni, kakilni, feneket törölni, enni, inni, aludni stb.) meg amúgy is most ragtapaszos korszakba lépett (magyarán amerre én megyek arra jön ő is.), ha a konyhában vagyok a nadrágomat rángatja, hogy hagyjam abba amit csinálok, ha véletlenül sikerül az erkélyre kilépnem teregetni, akkor az erkélyajtó üvegét nyalja és bentről ordibál nekem ki.( pl. "anya, te most mit csinálsz? teregetek. miért? mert kimostam a ruhákat és ki kell teríteni száradni őket. Miért? mert bebüdösödnek. Miért? Mert vizesek. Miért vizesek? " etc. a végtelenségig....vagy amíg be nem jövök az erkélyről). Meg amúgy is újabban éjszaka megint velem alszik (óvoda téma óta) na szóval ezen fennforgások eredményeképpen kicsit beteltem mára.
Úgyhogy gondoltam egy merészet és a reggeli mosogatás után levittem a kukát. EGYEDÜL. A szabadság szele beletépett a hajamba, mélyeket szippantottam a hűvös levegőből...és nem volt megállás.
Feljöttem a kuka mellől majd közöltem a férjemmel, hogy én most "A szabadságharcos" stádiumba léptem (ha úgy tetszik felfejlődtem), és ennek eredményeképpen elmegyek a tőlünk 10 percre lévő kreatív boltba. EGYEDÜL.
Rátettem egy lapáttal erre azzal, hogy bár esett az eső gyalog indultam útnak (tudom...ne is mondjátok, én aztán tudok élni...!) először elvittem a használt elemeket a szelektívbe, majd elköltöttem több mint 5000 Ft-ot a kreatív boltban. (kollégáknak üzenem a Csillánál látott fejlesztő játékokat fogom megcsinálni...és egyszer használni is...mondjuk a jövő évezredben, ha eljutok dolgozni...érdemes rám várni, de tényleg...:)

Kb. fél óra múlva hazaértem. Gyermekem már várt, őrjöngve borult a nyakamba...najónem, ehelyett Mit hoztál? kérdésekkel elintézte a viszontlátást.
Szóval most nekiállok hasznosnak látszani...hátha valaki még elhiszi nekem.:)

Begyulladva

Tegnapi dokizás eredménye: fülgyulladás a múlt, tüdőgyulladás a jelen...
A házidoki szerint az ügyeleten rossz antibiotikumot írtak ki, így a gyulladás lehúzódott a gyerek tüdejére. (gondolom, azért annyira nem rosszat, hogy a bélflórát ne irtotta volna ki...)
Most új antibio, a jól ismert hörgőtágító (alias dopping), és hétfőn újra ráhallgat.

Ma már mehettem volna dolgozni, de kollégák extra jófejségből mondták, hogy nehogymááá' a gyereknek mellettem a helye, vagy nekem mellette, szóval maradjak itthon.
Mivel betegállományba nem mentem el, így a hét mérlege -18 óra...már tervezem a hétvégi programokat, hogy ezt behozzam...
Begyulladtam.

Valamire való...

Ma van az első munkanapom.
Ma lenne az első munkanapom.
Benivel vasárnap ügyeletre kellett mennünk, annyira rosszul volt.
Középfülgyulladás.
Ma megyünk a háziorvoshoz, hogy ránézzen a fülére. És ma dől el, hogy holnap mehet-e már oviba. Én meg mehetek-e dolgozni.

Jelenleg nagyon küzd bennem a valamire való munkatárs a valamire való anyával.

A valamire való munkatárs nem jelent beteget az első munkanapján...sőt, igazából soha. Mindig szolgálatkész, segít a kollégáin, lehet rá számítani, megbízható, tervezhető.

A valamire való anya nem küldi betegen óvódába a gyerekét, sőt, hovatovább nem hagyja betegen másra a gyerekét, hanem mellette marad, ápolja, mert tudja, hogy a gyereknek rá van most a legnagyobb szüksége.

Harc van. Kompromisszum kellene, amit egyenlőre esélytelennek látok.
Tudom, hogy a valamirevaló anya fog nyerni és társul szegődik mellé egy semmirekellő munkatárs. Azt, hogy ezt a munkahelyem mennyi ideig tolerálja...nos a jövő zenéje.
Valamirevaló feleségnek is jó lenne lenni, csak nem tudom, hogy az még hova fér(hetne) el bennem.

(nemtudom feltűnt-e, de ez most egy síróspicsogós poszt...:) van ilyen is. )

Ha újra kezdhetném...

"Ha megkérdeznéd, hogy mit nem mondtam el?
Van-e még szó, amit mondani kell?
Van-e még szó, kimondható?
Ha megkérdeznéd, csak annyit mondanék..."
Republic

Ezzel a bloggal feltett szándékom (volt), hogy amennyire tőlem telik segítek azoknak az anyukáknak és apukáknak akiknek dongalábas babát adott az Ég.
Persze azóta ezer szálat felvettem és letettem már, de ez a törekvés mindig ott munkál bennem.

Kedves ismeretlen ismerős!

Amikor Benedek megszületett és megtudtam, hogy dongalábas egyből az internetre szabadultam. Szerettem volna történeteket olvasni igazi emberekről akiknek ugyanez a problémája. Találtam is, sokat, sokfélét. Meg orvosi lapokat és könyveket is. Meg tapasztalatokat, érzéseket, véleményeket. Ez segített egy kicsit elindulni, rátalálni az útra, ami nekünk adatott.
Nem mondom, hogy mi a legjobb utat választottuk, csak egyet a sok közül. Mint az élet minden területén sajnos itt is sok mindenben a pénz dönt. Íme az én tudásom, amit 2 év és 9 hónap alatt összegyűjtöttem.

A dongaláb kialakulásának oka lehet:
1. genetikai eredetű (nem csinálnak genetikai vizsgálatot automatikusan, viszont, ha a családban már előfordult, akkor egyértelmű, illetve akkor is erre gyanakszanak, ha más fejlődési rendellenességgel együtt fordul elő pl. farkastorok)
2. ún. kényszertartás (tehát a méhen belüli, szűk hely miatt kialakuló rendellenes lábtartás) Tapasztalatom szerint, az 1. pontban felsorolt két lehetőségen kívül minden dongalábat kényszertartás miatt kialakult rendellenességnek titulálnak.

Nálunk nem volt genetikai vizsgálat (még). Így abban sem tudok segíteni, hogy hol vizsgálnak erre.
Szülés után nagyon fontosnak tartom, hogy azonnal kezdjük meg a láb tornáztatását, nyújtását. Ez tulajdonképpen abból áll, hogy a lábfejet ami befelé lefelé áll szépen finoman, óvatos mozdulatokkal próbáljuk kifelé felfelé mozgatni, nyújtani. Ez azért fontos (szerintem), mert mi a születés utáni 4. napon kaptuk meg az első gipszsinünket, ami tulajdonképpen egy normál helyzethez (hasonló) állapotba húzza a kicsi lábát. Nem mindegy (egyáltalán), hogy mi azalatt a négy nap alatt mennyit tudunk lazítani, nyilván ez a gipszelés utáni napok elviselését könnyíti.

Kezelés:
Mint írtam, tudomásom szerint mindenkit gipszelnek először. Ez egy combközépig érő derékszögben hajlított gipszcsizma lesz. Ami jelentősen nehezíti a pelenkázást, nagyon kell figyelni, hogy a pisi-kaki ne folyjon a csizmába, mert ez ugye felmarhatja a kicsi bőrét. (ezt mi úgy csináltuk, hogy Benit az ölembe fogtam kakiláskor, mintegy "biliző helyzetben", tehát a hátát a mellkasomnak támasztva, a karomon ültetve.
A gipszváltások általában 2 hetente vannak. Nálunk úgy volt, hogy pénteken levették és hétfőn kapta a következőt.
A fürdés a másik ami nehezített. Ezt mi úgy csináltuk, hogy egy pelenkázólapra fektetve áttörölgettem nedves pelussal esténként. Nyilván a gipszmentes napokra ez nem vonatkozott.

A gipszelés nálunk Beni 9 hónapos koráig tartott. Ez az ún. konzervatív kezelés.
Itt, ha újra játszhatnám mindenképpen változtatnék. Van ugyanis egy modernebb eljárás, ami abból áll, hogy a gyerek 2-3 hónapos korában egy kisműtéttel meghosszabbítják az Achillest-ínt.
Tudtam erről az eljárásról, azért nem léptük meg, mert az akkori kezelőorvosunk egyértelműen azt mondta, hogy olyan szépen javul a Beni lába, hogy felesleges "kaszabolni".
Beni 8 hónapos korában állt fel....a bokájára. Amikor rákérdeztem az orvosnál, hogy ezt mégis hogy gondolja, akkor azt mondta, hogy nem probléma, majd a gipszben nem fog felállni...
Én azt gondolom, hogy ha 3 hónap alatt nem javul annyit a kicsi lába, hogy a gipszelés elhagyható legyen, akkor ez a kisműtét a jó út.
Nyilvánvalóan altatás meg műtét, ezt senki sem szeretné, viszont esélyt kap a gyerek a "normális" mozgásfejlődésre.
Kisműtétből lehet több is. Mind-mind 1-1 pontszerű heggel jár, ami szinte láthatatlan. (erre azért lehet szükség, mert a baba növekedésével nem biztos, hogy az Achilles tudja a tempót tartani).

A kezelés helye nagyon fontos. Ha újra kezdhetném, akkor én először mindenképpen Pestre vinném a gyereket. Itt játszik fontos szerepet a pénz...Egy újszülöttel az ember nem vonatozik...
Egy vidéki városban jó esetben 5 év alatt látnak annyi dongalábat mint egy fővárosi kórházban 1 nap alatt. Egyáltalán nem mindegy. (mi Tatabányán kezdtünk, és itt is maradtunk 9 hónapig. Ez most innen visszanézve rossz döntésnek bizonyult.)

Mégis azt mondom, hogy a legfontosabb része a kezelésnek a gyógytorna. (minél több szakembernél) Minden napi szokássá kell, hogy váljon, az anyának is. Ez szerintem a gyerek serdülőkoráig elkísér majd minket. (én legalábbis nem látom hamarabb a végét). Érdemes kialakítani, hogy pontosan mikor van torna, így ez annyira rutinszerűvé válik majd nekünk és nekik is, mint pl. a pelenkázás.
Valamint ezt kiegészítendő fontos az éjszakai sín is. (egy kisbaba a napjának több mint felét alvással tölti, nyilván alvás közben a számára legkényelmesebb pózt felvéve...ami ellenünk dolgozik). A gyógytorna az aktív kezelés a sín pedig a passzív. Mindkettőre szükség van (még akkor is, ha a gyógytornászok szeretik a passzív részt elértékteleníteni).

Első körben ennyi. Folyt. köv.

Beszoktatás utózönge

A tegnapi nap nehezebbre sikerült, mint az elmúlt két hét. Már reggel jött a nyüffögés, "anya nem akarok oviba menni"...szelíd rábeszélésre ez finomult kissé, "jó, menjünk, de maradj ott velem".

(Már egész konkrétan kezdtem megijedni, hogy egyedül ezen az egész világon csak az én gyerekemnek lett 2 év 9 hónap alatt annyira elege az anyjából, hogy zokszó nélkül menekül a közösségbe.)
Reggel gond nélkül elengedett, délig nem is volt semmi fennakadás, de a déli alvásnál pityeregni kezdett (csendesen, magában). Isten látja lelkem, hogy nem én (mi) neveltük bele ezt az elfojtós taktikát. Ha elesik és megüti magát sem az van, hogy "katonadolog", hanem megbeszéljük, fáj, nagyon fáj, megpuszilom, meggyógyítom stb. (egész gyerekkorom a "nemfááájjaaaz" jegyében telt...fejemben a fejszével is ezt hallgat(hat)tam volna, kiráz tőle a mai napig a hideg). Szóval ez a csendes pityergés valami öröklött valami lehet, mert apja is anyja is csendben szenvedős. (anyja küzd a kitárulkozós szenvedésért, többek között a blogon).
Szóval csendben pityergett, délután "buli" volt, valamiféle szülői értekezlet, ahová mi szülők összedobtuk a sütiket, ittunk teát, beszélget(het)tünk (volna)...ha nem utálnám majdnem az összes szülőtársamat...komolyan, eddig nem tudtam, hogy ennyire kritikus vagyok, de ezek egyszerűen baromi gázosak (tisztelet a kivételnek).
Két kiragadott példa, egyik anyuka mellett a gyerek egy figyelmeztető szó nélkül nyálazhatta össze a nagy közös kukis tálban az összes kukit...én eddig azt hittem engedékeny vagyok, de az, hogy annyira sz.rjak bele a többi gyerekbe, és hogy simán megengedjem, hogy az enyém az összes kukit összedíbolja, míg a többiek nyálcsorgatnak érte...hát komolyan...
Másik díszpinty meg hangosan ecsetelte, hogy valami csodaszirupot ad a lányának (az elejéről lemaradtam, gondolom nem homeos, de még ha az lenne is nagyon gáz) ami "mintha nem is a te gyereked volna" úgy megváltoztatja a csemetét, "belövi" mondja ő...hát báááázmeg, minek szültél akkor, ha már 3 évesen is ahelyett, hogy feltétel nélkül SZERETNÉD, feltételekhez kötöd az elfogadásodat. Méghozzá ahhoz, hogy jól be legyen "lőve" és mintegy delíriumban üljön vagy autómatice csinálja amit mondasz... ez annyira kiverte a biztosítékot, hogy olyan nyílt utálattal néztem ezeknek a barmoknak a szemébe, hogy konkrétan a gyerekemen kívül nem igen szólt senki hozzám. Aztán alkalomadtán távoztunk, én kiakadva, Beni meg kialvatlanul.
Az éjjel kritikán aluli, ordítós, félóránként felsírós, torok (fül?)fájós, igazán megijesztős volt.
Ma lélekápolás, családozás, sok-sok testkontaktus, összebújvameseolvasás, nagy kirándulás, futkosás, napozás, bicózás.
Hát így.

Első pofon

Ma volt az első ottalvós napunk. Hatalmas önuralmat tanúsítván, ma csak kétszer telefonáltam :)
Gond nélkül engedett el reggel, jól evett, délután több mint két órát aludt.
Háromkor rohantam hozzá. Az óvónéni mondta, hogy egy kis karmolás van az arcán, az udvari bejövetel után ő hamarabb végzett az öltözéssel és a csoportszobába ment, onnan jött ki pár perc múlva úgy, hogy fogta az arcát. Az óvónéninek azt mondta, hogy elesett.
Nekem meg itthon az esti alvásnál elsuttogta, hogy az egyik kislány megütötte. Kérte, hogy vigasztaljam meg. Mondjuk nekem ennyi kellett, hogy bőgni kezdjek, azóta is ennek a hatása alatt vagyok.
Aki anya, az egészen biztosan tudja, hogy mi jár most a fejemben.
Aki meg (még) nem anya, annak nem tudom ezt elmagyarázni, úgy, hogy ti is értsétek/megértsétek.

Mindenesetre ma megtapasztaltam, hogy az "ölni tudna a gyerekéért" az nem egy költői túlzás.
Biztos ez is jó valamire...

Kontroll

Tegnap Pécsen voltunk. A doki elégedett volt a Beni lábával (mi is azok vagyunk).

Feladatok:
-peroneus erősítés ezerrel
-úszás
-nyáron sok mezítlábazás (homokon, kavicson, füvön)

A hátrahajló térd szerinte nem vészes (nyilván ő is tudja, hogy a járógipszes kiterhelés következménye). Ezzel kapcsolatban majd még adós vagyok egy bejegyzéssel.

Szeptemberben re.

Beszoktatás:

Eddig 0 azaz nulla könnycseppel ment minden. Úgy is mondhatjuk, ment mint a karikacsapás. Ezzel kapcsolatban rengeteg teóriám van, hogy miért megy ez nekünk nagyon jól. De ezek találgatások. Egészen biztosra nem tudok semmit állítani, így inkább ki is hagyom a nagy elméleteim boncolgatását.
A beszoktatásnak mi a humánusabb módozatát választottuk, amikor is kis adagokban nő az az idő, amit távol töltünk egymástól.
A puszta tények tehát a következőek:

márc. 1.--délig voltunk, végig együtt. B. sokat játszott a gyerekekkel, gyakran megkeresett a szemével, de alapjában nem rajtam "lógott".

márc. 2. --Győrben voltunk, oviban nem.

márc. 3. -- reggel mentünk, "szokásos" barátkozás. Majd úgy alakult, hogy aznap tudtam meg, hogy kérnek be a csoportba lázcsillapítót. Megkérdeztem a Benit, hogy mit szólna, ha kiugranék a gyógyszertárba egy kicsit. "Menjél". Így bő fél órát már egyedül maradt a csoportban. Délig voltunk.

márc. 4. --felbátorodtam. Ha ez tegnap ilyen jól ment, akkor akár el is kezdhetjük ezt az időt nyújtani. Próbálkozzunk...simán elengedett, Kb. 1 órát távol voltam. Szintén délig voltunk.

márc. 7. --úgy terveztem, hogy reggel maradok kicsit "bemelegedni" a Benivel, majd megpróbálok eljönni. Na, reggel már egyedül rohant be a csoportba, aztán meg amikor bementem utána kb. le se sz.rt. Úgyhogy elköszöntem, és délig otthagytam. (egész délelőtt kínok kínja között vergődve voltam, de megálltam, hogy csak egyszer telefonáljak :D) Délre mentem, együtt voltunk a déli ceremóniánál, alvásnál. Sokat kérdezett, (miért így megy itt?, mi lesz ezután? stb.) Délután 4kor jöttünk el.

márc. 8. --Pécsen voltunk.

márc. 9. --Győrben voltunk.

Eddig ennyi. Csütörtökön már megpróbálom egész napra otthagyni. Erre sokat készülünk. Beszélgetünk róla. Láthatóan nem hatja meg a dolog. Aztán majd kiderül. :)

Beszok(p)tatás

Totál kész vagyok. Kénytelen vagyok megszokni (18 év felettiek értsék úgy: beszopni), hogy Beni már nem az én szoknyám peremén szeret a legjobban kapirgászni....de azért az hót' nagy mázli, hogy még ott is. Kéne nekem valami durva uszályos cucc.
Így a káposzta is megmaradna (értsd Beni) és a kecske is jóllakna (értsd:én).
Azt, hogy ezt a blog túléli-e, majd meglátjuk... Vagy nem :)

Isten Belétek szeretteim :)