Csak pattogok...

...a férjem szerint. (jó, amúgy igazából szerintem is, mer' pont menstruálok...de ez nem annyira lényeges most).
Van egy kaszt...nemis, inkább faj, akik úgy gondolják, hogy a könyv közkincs. (jó, amúgy tényleg az, ezért fut úgy a szekér a könyvtáraknak.) Na, ez a kolónia, erre játszik: hitük szerint a magánemberek könyvespolca is kölcsönzőhely. Behívod őket a lakásodba, csevegtek, és amikor visszajössz a konyhából a kávéval meg a meleg tejjel, akkor eszmélsz, hogy a fél könyvespolcodat le/át/szétrakodta, és önkényesen kiválasztott 1-10 000 irományt, hogy ő azt kölcsönkérné.
Nincs pofád azt mondani, hogy nem adod (azzal a hazugsággal esetleg próbálkozhatsz, hogy nincs meg) ...maximum elrebeged, hogy mekkora kedvenc és már sokszor olvastad és ő természetes nyugalommal mondja, hogy jó, siet visszahozni.
De te akkor már tudod, hogy keresztet vethetsz a könyvedre. Egy időben próbálkoztam, hogy felírom, hogy kinek hány darab könyvet adtam. Aztán feladtam, mert a hétből jött vissza öt (két év múlva) váltig állítva, hogy annyit vitt el. Vagy rosszabb esetben egy sem...váltig állítva, hogy nem is ismer.
Komolyan mondom, én csak annyit szeretnék, hogy azokat a könyveket, amiket érdemesnek tartok arra, hogy az ágyam mellett sorakozzanak, csak azokat és csak ott lássam még 5-10-50 év múlva is. Néha levéve, néha belelapozva, újraolvasva, néha beleszagolva, néha 1-1 vonatjegyre/belépőre/befizetendő csekkre akadva amit könyvjelzőként tűztem ezer éve bele. És itt sorolom tovább: kávépötty, hapcifolt, muslicamúmia, molykaka stb. Hiányoztok!

KÉREM VISSZA A KÖNYVEIMET!