B@SSZA +

Előre szólok kedves viráglelkű olvasóim, hogy ez egy durván krva anyázós poszt lesz, úgyhogy Nektek ajánlom figyelmetekbe ezt, hallgassátok szeretettel:



Nektek meg, mocskos szájú kispajtásaim elmondom, hogy a házi gyerekorvosunkra vagyok így kiakadva. Megszületett ugye Benedek kisfiunk cirka 3 és fél évvel ezelőtt. Dongalábbal. Mikor megszületett akkor látta a kórházi orvos, ügyeletes ortopédus, házi gyerekorvos és magán ortopédus. Mindez a születése első hetében történt.
2-2 volt az arány. 2-en azt mondták, hogy fogalmuk sincs mi az a dongaláb (igen, orvosok!), a két ortopédus legalább már hallott erről a rendellenességről. Kezelni kezdték.
Minden segítő kezet szívesen vettünk (volna). Minden véleményt meghallgattunk, tanácsot megfogadtunk. Tatára vittük gyógytornászhoz és pár hétre Pestre költöztünk, hogy ott egy Alapítványhoz járjunk (minden nap) tornázni.
Nem untatlak tovább benneteket, mert egyrészt már ezerszer leírtam, másrészt meg tök felesleges bizonygatni, hogy tényleg mindent megtettünk ami emberileg és anyagilag lehetséges, hogy Beni lába működjön.
Erre most, így három év után a házi gyermekorvosunknak bekattant valami a fejébe...János vitte nyár elején a Benit valami megfázással hozzá, mikor is észrevette, hogy a bal lábszára vékonyabb mint a másik. Jánosom az örök optimista elmondta neki (mint orvosnak), hogy igen ez a dongaláb sajátossága, igen visszük orvoshoz néhanapján a gyereket, igen itt van leadva a két nagyműtétjéről a papír, igen tornázni is járunk (ha eszünkbe jut). Akkor csak azt mondtam rá (mint illedelmes kisdiák): hülye. Meg azt is gondoltam, hogy én, ha orvos lennék, és fingom nem lenne róla, hogy mi az a betegség, amivel született egy oltalmam alá tartozó gyerek, akkor kinyitom azt a b@szott nagy orvosi könyvemet, amire annyira büszke vagyok és elolvasom a hozzá tartozó passzust...így talán nem kerülök olyan kellemetlen helyzetbe, hogy egy apuka/anyuka világosítson fel a betegség tüneteiről...
Aztán második alkalommal engem is elkapott (szintén náthával mentünk)...ugyanazzal. Megspékelve azzal, hogy ő beszélni szeretne a gyógytornásszal (ha járunk), hogy ugyanmár miért vékonyabb a bal lábszár....ekkor már nem azt gondoltam, hogy hülye, hanem azt, hogy..........mást. Megadtam a tornász telefonszámát neki (mert ő ugye jó orvos, érdeklődik a betegei után), akit azóta sem sikerült felhívnia....

Aztán most hétfőn újra, náthával mentünk...mikor észrevette, hogy Beni "furcsán jár". Nem jár furcsán, mondom....de-de-deeeee kicsit befelé csámpáz....NABASZDMEG...(gondolom egy ekcémásnak is minden alkalommal felhívod a figyelmét arra, hogy száraz a bőre??....mintha nem tudná, vagy nem vette volna eddig észre. )
Beni tartós beteg. Közgyógyigazolvánnyal, mozgássérült parkolókártyával, emelt összegű családi pótlékkal. Egész biztos mindezt azért, hogy INGYEN kapjuk a fürdetőkrémet (a faszábbikat).
Mostmár ő meg szeretné tudni, hogy tényleg járunk-e orvoshoz, és tényleg ott azt mondták, hogy minden rendben? és tornázni is tényleg járunk? mert ő ad nekünk egy orvostelcsit, aki Pesten van....itt gurult el a gyógyszerem...Öcsesz, ha ezt 3 évvel ezelőtt csinálod, akkor még meg is köszönöm, most viszont, hogy (túl vagyunk mindenen) ez csak lehúz, elvágja azt az amúgy is bizonytalan cérnaszálat, ami azt a medált tartja, hogy "minden rendben lesz". Hogy Beni teljes életet élhet, hogy nem fogják kiközösíteni és kinevetni. Hogy nem fog amiatt sérülni a lelke....
Ezt nyírbálod baszdmeg.
Az önbizalmat, a másokba, a szakemberekbe, az életbe vetett hitünket....így 3 és fél év után.

És most akkor hallgassuk meg közösen ezt: