Mostanában van halottak napja. Picit furcsa nekem ez a dolog, mégpedig azért, mert ennek a napnak inkább szólnia kellene az emlékekről, mint a halottakról. Persze, nagyon fontos az is, hogy a temetőben rendbe tegyük a sírokat és gyújtsunk egy gyertyát, de még fontosabb, hogy szeretettel, és egy mosollyal az arcunkon gondoljunk azokra az emberekre, akik már nincsenek velünk. Persze ez nagyon nehéz...vannak nagyon kemény helyzetek, amikor az embernek inkább van kedve halottnak lenni, mint emlékezni...
Mégis, úgy gondolom, hogy a legateistább ember sem gondolja komolyan, hogy ennyi az élet. Hogy vége van azzal, hogy ki kevesebb ki több ideig viháncol itt a Földön. Nem vagyunk egyenlőek azzal a porral amivé leszünk. Az igazi lényünk jobb sorsra érdemes ennél.
Nem hiszek az előző életekből hozott karmában sem. Mégpedig azért nem, mert SZERINTEM halálunk után nem K. Jolán wc-s néni lelke száll el/fel, majd születik le valahová, hanem az a lélek, aki K. Jolán volt szétrobban, milliárdnyi darabra hullik, majd egy különös teremtő erő által újra összeáll valakivé, akiben K. Jolán mikronjai is tovább élnek. (és azok az ártó szellemek akik garázdálkodnak körülöttünk nem az ördög vagy sátán művei, hanem mi vagyunk, mi magunk, a gonoszságunk, a haragunk, a dühünk, önzőségünk és sok-sok efféle ártó részecske).
Egyszóval emlékezzünk a halottjainkra, akik most is velünk élnek. Legyünk jók másokkal, még akkor is, ha vadidegenek, mert valahol a genesisnél egyek voltunk. Ők mi és mi ők. És bízzunk abban, hogy eljön az idő, amikor végre eggyé olvadhatunk az elvesztett szeretteinkkel. Addig meg emlékezzünk.
Békét Nektek.
